Nem, a cím nem elírás. És ezt az első mondatot sem csupán a lektornak szánom, hanem mindenkinek, aki esetleg felkapná a fejét e helytelen írásmód miatt. Az elmúlt héten Újvidéken több helyszínen, többek között a központban lévő Absolut kávézóban a világ számos országából érkező író, költő mutatkozott be a tizedik Újvidéki Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon. Francia, német, belga, dán, szír, amerikai indián, orosz, magyar és hazai költők olvasták fel műveiket és vettek részt irodalmi pódiumbeszélgetéseken. Mindez azt hivatott bizonyítani, hogy a költészet köszöni szépen jól van, annak ellenére, hogy igen kevesen olvassák a verseket. Nemcsak nálunk, hanem külföldön is, mert mint azt Guy Goffette a francia helyzetről elmondta, országukban ötezren írnak, ötszázan olvasnak verseket, és ötvenen hajlandóak kötetet vásárolni. Felemelő érzés volt részt venni az eseményen, hallgatni az idegen nyelvű szabad és kötött formában írt verseket, amelyek esetében igazság szerint még fordításra sem volt szükség. Az újvidéki sétálóutcán járkálók is felemelték a fejüket, amikor Denisz Alekszandrovics Balin oroszul vagy éppen Omar Youssef Souleimane arabul olvasott fel két méterre a fejük felett a teraszon. Volt, aki csak egy pillanat erejéig figyelt a versekre, viszont olyanok is akadtak, akik megálltak, és megvárták az újabb és újabb költőket, például Gyukics Gábort, aki magyarul és angolul is felolvasott. Az Ifjú házasok terén megszervezett felolvasások alkalmával pedig az irodalomra éhes közönség megpihenhetett, leülhetett, akár a közeli kínai étterem teraszán, és egy újabb adag költészetet kaphatott. Míg az irodalmi beszélgetések alkalmával inkább egymáshoz szóltak a vendégek, addig a felolvasások a nagyközönség figyelmére is igényt tartottak, és este kilenc után is körülbelül százan figyeltek éberen vagy kevésbé éberen. Találkozni a világ egy másik szegletéből érkező költővel, valami megmagyarázhatatlan módon feldobja az embert, visszaadja az irodalomba vetett hitét, ha esetleg korábban, látva, hogy egy-egy irodalmi rendezvénynek mekkora a látogatottsága, ezt elveszítette volna. Mert van az úgy, hogy egy-egy szerző elmereng a miérten, a miérteken. Egy kézszorítás a csejen költővel, Lance Hensonnel, akinek költészetében az indián tradíció, a varázslatok, a mítoszok élnek tovább, és megkapja a választ. Csak. Mert kell. Mert nincs más választás. Egyszerűen muszáj. Mert van reggel. Van ébredés. Van napfény. Van este. És van halál.
A költészet népszerű szeretne lenni, ha tehetné, befurakodna a mindennapokba, hogy az embernek egy pillanata se teljen el nélküle, állapították meg a szerzők, de nem megy neki, így hát igyekszik önmagát fenntartani. Megvan anélkül, hogy best seller, vagy ahogyan a már említett Guy Goffette egy lefordíthatatlan szóviccel nevezte, bête seller lenne. (bête jelentése: 1, állat, barom; 2, féreg, rovar; 3, ostoba ember és ennek különböző változatai). Persze nem mindenki látja ilyen sötéten a helyzetet. A német Jan Koneffke például megemlítette, hogy a költők Németországban igenis jól élnek, persze nem a könyvkiadók miatt, hanem az állam által is erősen támogatott ösztöndíjak és díjak miatt, sőt még némi nyugdíjra is van lehetőségük. Bár tény, hogy ezt nem sok ország írótársadalma tudja elmondani. Nekik ott van a csak. Mert kell. Mert egyszerűen muszáj.
Viszont nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a szervezőknek nagyobb figyelmet kellett volna szentelniük a marketingre, az esemény minél nagyobb népszerűsítésére, mert hogyha vendégeket hívunk a világ minden tájáról, akkor nem ártana, ha csak egy kicsit, néhány napra, vagy néhány órára minden a költészetről szólna, hogy a város testhőmérséklete megemelkedjen, és ezt a lázat csak nehezen lehessen csillapítani.
Hogy miért? Mert csak. Mert kell. Mert muszáj.
