Alig múltam 35 és a barátaim jó részét kikísértem. Pár napja az egyik legjobb barátomat. Nem a temetőbe, de ha nagyon érzelgősek akarunk lenni, akkor bizonyos értelemben igen. A nemzetünk temetőjébe: az országhatárra. Mert a Nyugat az Nyugat. Más mint a balkáni lélek. Szigorúbb, ridegebb, de tiszteli az akaratot és elhatározást.
Ahogy idősödöm, minden barát elvesztése kimondhatatlanul fáj. Az üresség kézzelfogható, és megrémiszt, hogy nap mint nap kevesebb barátom marad itthon. Tudom, optimistának kellene lennem és arról kellene beszélnem, hogy Németországban sem jó, meg hogy jó lesz itthon és küzdeni kell. Szeretnék. Tudnék. De nem tehetem. Néhány év leforgása alatt a legszűkebb környezetemből – barátok, szomszédok – 40 ember költözött ki Nyugatra. Szerencsepróbálás és fiatalkori virtus? Hát nem egészen. Egyikük egy közeli rokonom, aki 50 éves múlt, a szomszédom is már ötvenes, általános iskolai barátom bátyja 44. Sorolhatnám.
Illusztráció (Fotó: Molnár Edvárd)
Azt mondják, hogy itthon is lehet munkát találni, itthon is meg lehet élni. Valóban így van. A barátom, akit most kísértem el az országhatárra, dolgozott. Egy szabadkai vállalatban dolgozott már hét éve, napi hét napból hetet, három váltásban, többnyire 10 órás munkaidővel. Fizetése csak egy-két ezerrel haladta meg a szerbiai átlagfizetést. Ebből fizette a lakbért, a rezsit, vett magának élelmet és még egy (szórvány)faluban élő, munkanélküli szüleinek is félretett pénzt. Segítette őket. Mégis útnak indult. Nem akart nagy lábon élni, csak tisztességesen, úgy, hogy ne kelljen félni a számláktól. Kocsmába nem járt, dohányozni sem dohányzik. Szórakozni legfeljebb kéthavonta járt, akkor is csak moziba. Egy törekvő átlagemberről mesélek, igaz, nem értelmiségiről, hiszen csak szakközépiskolája volt. Ettől függetlenül megbízható és tisztességes ember.
Itt érkezem el gondolataim azon fonalához, amely már régóta motoszkál bennem. Amikor elköltözésről, elvándorlásról beszélünk, akkor rendszerint, vagy inkább többnyire úgy beszélünk róla, hogy fiatal értelmiségiek indulnak szerencsét próbálni Nyugatra. Megoldásként is sokszor beszélünk az oktatás fontosságáról, a diplomaszerzésről. Munkahelyteremtésről már kevésbé esik szó, ami érthető is, hiszen munkahelyteremtés nem isteni aktus. Nem a semmiből, hanem valahol, valamilyen gazdasági, piaci, politikai stb. adottságokkal, lehetőségekkel rendelkező országban nyitunk munkahelyet. Senki sem tud a semmiből egy 1500 euró fizetést adó munkahelyet teremteni. Ehhez idő kell. Most ilyenek a lehetőségeink és kész, és még nem is beszéltünk a privát cégek azon jellemzőiről, hogy olyan országokban, ahol magas a munkanélküliség, előszeretettel használják ki és fizetik alá a munkaerőt.
Az viszont, hogy valaki értelmiségi, nem jelenti azt, hogy automatikusan üldözni fogják a jobbnál jobb állásajánlatok. A minap találkoztam trafikban dolgozó tanárral, sőt egy friss egyetemi diplomával rendelkező ismerősöm nemsokára hajóra megy dolgozni. Mindkettőnek volt állása, az egyiket leépítették, a másikat alulfizették. A diploma sem életbiztosítás. Mégis úgy állítjuk be. Természetesen nem arról beszélek most, hogy nem kell tanulni, hogy nem kell a szakképzett munkaerő. Hanem arról, hogy nem csak egyetemi, főiskolai diplomával rendelkező, hanem szakközépiskolás, szakmunkás emberek is élnek köztünk. Akiknek adott esetben van szakmájuk és dolgoznának is benne. Ők is szakemberek. Villanyszerelők, asztalosok, varrónők, ápolók, autószerelők, géplakatosok, nyomdászok stb. A nyugatra kivándorolt ismerőseim háromnegyede ilyen ember. Mondhatnám, hogy kétkezi munkás. Róluk nem beszélünk. Mintha szégyenfoltja lennének közösségünknek. Nem, ők nem szégyenfoltjai, hanem nélkülözhetetlen részei közösségünknek, és nem a szakmájuk miatt, hanem amiatt, mert egyre kevesebben vagyunk. Nélkülözhetetlenek, mert leendő szülők. Vagy éppen már gyakorló szülők, akik családostul költöznek el. Annak a jövendőbeli generációnak a szülei, akikből értelmiségiek is lehetnek. Mert nemcsak az értelmiségiek gyerekeiből lehet majd értelmiségi. Ezt megboldogult Czeizel Endre genetikus is megmondta: „Fontos leszögezni, hogy egyik ember sem születésekor válik azzá, akire végül emlékezünk. A dolog ennél sokkalta bonyolultabb: egy gyakorlatilag végtelen tényezős egyenlet meghatározó pontjait lehet csupán kiemelni, melyek hatással vannak az egyénre, és végül zsenit, vagy átlag alatti képességekkel bíró embert faragnak belőle.”
Próbálnék tenni valamit, hogy ezek az ismerőseim itt maradjanak, de hasztalan. Belefáradtunk az ígérgetésekbe, a hitegetésekbe és a folytonos egymás elleni harcba.
