Ez a világ, amelyben élni kényszerülünk nem Európa, ez a Nyugat. Ez a világ, amelybe megkérdezésünk nélkül belevetettek bennünket – Spengler híres könyvcíme alapján –, az alkony világa. Az alkonyé, hiszen mindenki tisztában van azzal a Föld forgásából adódó ténnyel, hogy nyugaton megy le a nap és keleten kel föl. Azzal már kevesebben, hogy a Nyugat napja leáldozóban, a Keleté pedig fölemelkedőben van. Azzal pedig még kevesebben, hogy az összemberi cselekvés emléknyoma, a történelem – Bodnár Zsigmond kifejezésével az idők árja – pontosan úgy mozog, mint a Föld: látszólagos köröket leírva, azaz ciklikusan.
A körmozgás, a ciklus az oka, hogy az alkony után mindig a hajnal jön, a napjárás szerint a nyugat napja után a kelet napja. A kettő között azonban ott az éjszaka, és nagyon nem mindegy, hogy milyen lesz az átmenet az estéből a reggelbe: nyugodalmas pihenés, amelyre minden megfáradt embernek szüksége van, vagy rémálmokkal teli, fölriadásokkal tűzdelt kínlódás „ágyban, párnák közt”. Mert ha az utóbbi következik be, akkor „Európa csendes, újra csendes” lesz. Halálosan csendes. Elnyeli a Nyugat, maradékát pedig fölzabálja a Kelet. Akit pedig Petőfi idejében is „magára hagyt(a)k a gyáva népek”, azt most is magára hagyják majd.
Ez egy nagyon is valósnak tűnő forgatókönyv azok miatt, akik Nyugattá (vagy Keletté) fokoznák le Európát, ezt a kétpólusú civilizációs képződményt, amely a vallási és a világi, a keleti és a nyugati elem feszültségektől sem mentes együttlétének a sajátos kultúrköre.
(Fotó: Ótos András)
Vannak pedig emberek, Európában is sajnos, nem is kevesen, akik megállítanák a Nap járását, örökké és mindenre kiterjedővé tennék az alkonyt, a Nyugat világát. A Biblia szerint amióta ember él a Földön, ez csak egyszer történhet(ett) meg, Józsue (Jehósua) idejében, akit a keresztények már a névazonosság miatt is – héberül Jehósua, görögül Iészusz, magyarul pedig – Jézus előképének tekintenek. Az Ígéret Földjére való beköltözést elmesélő Józsue könyvében írja a 10. fejezetben: „A Nap megállt az ég közepén s csaknem egy egész napig halogatta lenyugtát. Se azelőtt, se azután nem volt még egy olyan nap, amelyben az Úr hallgatott volna embernek a szavára.” Mármint Józsuénak az Istent kérő szavára, hogy álljon meg a Nap, amíg a csatában megvert ellenséget üldözi.
És most ismét itt vannak közöttünk a napmegállítók, a nyugati öröklétet és univerzalizmust hirdető alkonyimádók, akik mivel a Nyugat eldobta vallását, a kereszténységet, már nem az Urat kérve, hanem a maguk emberi erejében bízva akarják megállítani a Napot, örökké tenni a Nyugat uralmát, ha máshol nem sikerül, legalább Európában. Hogy ezzel egy nagyra hivatott civilizáció végleg megszűnhet, és hogy annak „Nyugattól megmenekült maradékát” a Kelet martalékául vetik oda, az a legkevésbé sem érdekli ezeket a történelem menetének a megállításáért küzdő geostratégákat. Talán még az sem, hogy az atomkorszakban a végpusztulással jár vad táncot az, aki efféle kockázatos játékokat űz.
Jelen pillanatban sokkal veszélyesebbnek tűnik a neokonok(ok)nak ez a vadnyugati pókere, mint Putyinnak az orosz rulettje a Krím-félszigettel és Szíriával kapcsolatban. Krím esetében bejött neki, Putyin mégiscsak egy nagy játékos, az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei neokonzervatív ideológiákkal alátámasztott agresszív, világcsendőri lépései viszont mindenütt csak káoszt okoztak Afganisztántól kezdve Irakon és Líbián át Szíriáig.
Ez a mellékes tény azonban nem zavarja a napmegállítókat, folytatják a „küzdelmüket” Ukrajnában és Szíriában és most a bevándoroltatással az Európai Unióban is. Az utóbbi mintegy járulékos haszonként hullott az alkonyimádók ölébe. Konteóként hangzana azt állítani, hogy így is tervezték, nem kellett ezt kitervelni, a bombázásokkal járó kollaterális kár, a menekülttömeg adott volt, csak el kellett a szerencsétlen, hazátlanná tett és hazátlanná lett embereket indítani Németország, az EU vezető állama irányába. Ösztönzésként kellett hozzá persze az unió, a Brüsszelben székelő „bürokratikus nagyvállalat” kinevezett vezetőinek és a multinacionális cégek irányítóinak a párás szemű tapsa is, na és a menekültekkel szelfiző, csupaszív Merkelnek a meghívólevele.
A kollaterális kár így gyorsan járulékos haszonná minősült át azok számára, akiknek a céljait az eszközök szentesítik: Törökországnak, de még Görögországnak is, amelyek most zsarolhatják az Európai Uniót a migránsokkal, és nem utolsó sorban azoknak, akik a szabadság és az egyenlőség nevében legalább már két évszázada azért küzdenek megállíthatatlanul és mindenféle erkölcsi gátlás nélkül – a másként gondolkodó eszmék és emberek tetemein átgázolva –, hogy tűnjenek el végre ezek a másfél évezrede fennálló európai „múltcsökevények”: a keresztény hit, a nemzet, a család és a többi, minden ami közösségi. Maradjon csak az egyén, az individuum, nincs szükség a társadalom alapsejtjére, a keresztény hívő helyébe lépjen a „vallás ópiumától megszabadult” világi ember, a nemzet tagjának a helyébe a bárminemű nemzeti érzelemtől mentes állampolgár, a szabadságnak, az „egyéni kiteljesülésnek” pedig ne legyen határa. Jelenleg épp azon dolgoznak teljes erőbefektetéssel, hogy örökre eltöröljék azt az „ósdi keresztény gondolatot”, hogy a házasság az ellentétes neműek megszentelt szövetsége, amelynek az elsődleges célja az utódnemzés.
Ezek az alkonyimádók egypólusúvá, Nyugattá fokoznák le Európát gyökerestől kitörölve abból a másik pólust: a vallásit és a keletit.
Mi születne abból, ha tervüket sikerülne véghezvinni? Egy másmilyen, teljesen nyugatias arculatú Európa? Mértani példával élve könnyen megérthetjük, hogy mi. Az ellipszisnek két gyújtópontja van, pontosan úgy, ahogy Európának is két központja, szellemi téren ugyanúgy, mint a világi területén. Ha az ellipszis egyik fókuszpontját kiiktatjuk, és csak a másikat hagyjuk meg, akkor az már nem ellipszis, hanem kör. Európa sem maradhat meg Európának – legfeljebb csak a nevében – ha maradéktalanul kitörlik belőle azt, ami keresztényi és keleti alkotóelem benne. Európa egypólusúvá való lefokozása, beolvasztása a Nyugatba (és a Keletbe) ennek a sajátos kultúrkörnek a végét jelentené, ami ezt az egyedülálló civilizációs képződményt a Nyugat (és a Kelet) perifériájává züllesztené.
Tudatosan vagy tudatlanul ezért harcolnak az alkonyimádók. Erre használhatják fel a váratlan ajándékként érkezett lehetőséget, a bevándoroltatást is, hiszen reményeik szerint az idegen kultúrájú és vallású tömeggel olyan mértékben meggyengíthető Európa nemzeti és vallási összetartó ereje, a kétpólusú civilizációnak ez a keleties vonása, hogy az már sohasem állhat helyre. A Nyugat Európában ennek köszönhetően végleges győzelmet arathat a Keleten, a világiasság a vallási látásmódon. Azt már nem képes előrelátni az alkonyimádók e sötét éjszakába hulló ostoba gondolkodása, hogy az idegen kultúra tagjainak a bevándoroltatásával hosszabb távon a Nyugat nem megnyerni, hanem örökre elveszíteni fogja Európát. Az alkonyimádók nem szoktak kettőt vagy hármat előregondolni, ők nem sakk-, hanem pókerjátékosok. A pénz és a tőzsde világában ez a menő játék, ahol – hacsak nem hamiskártyásként játszunk – szinte a lehetetlennel egyenlő hosszabb távon előrelátni az események menetét.
A lényeg a rövid távú cél sikerre vitele, aztán meg lesz, amit lesz. Ugyanez a rövid távú gondolkodás idézte elő a káoszt az iszlám világ országaiban. Akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy tudatlanul ezt a muzulmán sorsot szánják Európának is.
