Aznap nagyon csúnya idő volt, olyan, mint a háború: az egyik szürke, hideg, esős, amikor még a kutyát sem zavarják ki a házból; a másik piszkos és véres. A levegő meg félelemtől nehéz. Az ajtók-kapuk zárva, a redőnyök leengedve.
Fotó: Gergely József
Majdnem negyed évszázad távlatából úgy tűnik, már reggel az a hír járta, hogy a tartalékos katonák Tornyosról és Buránysorról elindultak Zentára. Önkényesen, ellenszegülve a parancsnak, ami zendülésnek, lázadásnak számít, nagyon veszélyes cselekedetnek a hadseregben, még akkor is, ha a hozzátartozók vették rá őket a távozásra. Igaz, egynapos gyakorlatra hívták be a tartalékosokat, és gyakorlat nem volt, az egy nap pedig lejárt. A tartalékosok sejthették – a zendülés kezdetén tájékoztatták is őket –, a hozzátartozóik talán biztosabbak voltak benne, hogy háborúba készülnek velük.
A szerkesztőség ablakából néztük, hogy 1991. november 5-én délelőtt vonulnak a katonák az úton ázottan a zentai városháza felé, ugyanúgy mellettük vagy tőlük függetlenül civilek. Tekinthettük volna őket egyszerű járókelőknek, ha nem zuhogó esőben és szokatlanul sokan mennek. És megtelt az egész városközpont, a park, hatalmasra duzzadt a tömeg. Látható volt, hogy itt már nem a mozgósított tartalékosok sorsa miatt gyülekeznek tiltakozásra az emberek – nem is csupán zentaiak –, hanem minden ép gondolkodású emberért, hogy a béke mellett tüntessenek, követelve, hogy senkit ne vigyenek akarata ellenére a háborúba.
A gépfegyverekkel fölszerelt különleges egység – ma talán kommandósoknak neveznénk őket – érkezése sem riasztotta el az embereket, hiszen békét skandáltak és békét írtak transzparenseikre, és úgy is viselkedtek, bár akkoriban – tudta ezt mindenki – a háború dicsőítése számított erénynek, s aki nem ezt tette, az áruló ellenségnek. Elemezgettük is az esélyeket: mekkora a valószínűsége annak, hogy a kommandósok a tömegbe lőnek. Ki tudja, megtörténik-e, ha rendbontásra kerül sor? Inkább a hit és a remény diktálta azt a következtetést, hogy nem merik megtenni, mert bármennyire is elvakult a diktátor, a külföldi hatalmak még nagyobb haragját mégsem akarja kiprovokálni civilek lemészárlásával. Arról is tanakodtunk, hogy előnyt jelent-e, hogy „magyar” a megmozdulás – ami nem volt igaz, mert szerbek is részt vettek benne –, hiszen a máig is divatos elszakadási szándék így könnyen rásüthető, ugyanakkor a külföldi visszhang és válasz nagyon kellemetlen lehet. A véresszájú sajtó „természetesen” eleve magyar tüntetésről írt, később pedig arról is, hogy a válságtörzs vezetőjét halálra ítélték és ki is végezték. Az ilyen hírek alighanem a háború vagy béke között ingadozókat is „jobb belátásra” bírták. Tudjuk, persze, hogy a békének nincs nemzetisége, így a zentai háborúellenes tüntetésnek sem volt.
Kik is szervezték a zentai békepárti megmozdulást? Nem a katonák, ők „csak társultak”, a legnagyobb kockázatot vállalva ezzel, hanem civilek voltak a szervezők, meg jelentős mértékben a lakosság, a polgárok azáltal, hogy néhány ezren gyűltek össze. Ha kevés a tiltakozó, a hangjuk aligha hallatszott volna messzire. Az viszont tény, hogy három tartalékos – megérdemlik, hogy nevüket legalább évente megemlítsük –: Szabó János – Gurábli, Bodó József és Papp József viselte igazán a következményeket és a hatalom bosszúját, az is, akit a tömeg sodort a válságtörzsbe, meg az is, aki úgy gondolta, vállalnia kell. Egyikük azt mondta később, amikor letekintett a városháza erkélyéről, hogy egy szív volt a tömeg a téren. Másikuk később az életével fizetett, de kijárt nekik a verésből, szidásból, vallatásból, börtönből s végül a harctérből is.
Talán föl sem szabad tenni a kérdést, mégis fölvetődik: megérte? Hiszen ezt követően még majdnem egy évtizedig tombolt körülöttünk az őrület, sokan mégis elmentek a frontra, és sokan az értelmetlen gyilkolás elől külföldre. De mégis: van egy kisváros – s követték utána más települések –, amely szót mert emelni egy sötét korszak hatalmi gépezete ellen, amely sajnos túlzottan nagy tömeget vakított el ahhoz, hogy idejében elegendő számban ellene forduljanak.
Amikor november 5-én minden évben maroknyi ember megemlékezik a városháza kupolája alatt a béketüntetésről, jogosan érezhetjük, hogy méltóbbnak kellene lennie az emlékezésnek. Ennyi idő elmúltával talán vidámabbnak is. Esetleg majd jövőre, negyed évszázad után. Megérdemelné mindenki, aki föllázadt a békéért.
