Vajon mi indokolhatja Vajdaság elszakadási szándékát Szerbiától? – vetődik föl a kérdés annak kapcsán, hogy Ivica Dačić pártelnök a Szerbiai Szocialista Párt 25 éves fennállását ünneplő hétvégi újvidéki összejövetelen kijelentette, hogy amennyiben pártja nem lett volna, Vajdaság kérdését nemzetközi kérdéssé tették volna, ahogyan az Koszovó esetében történt. Meg azt is hozzátette, hogy Vajdaság szerb autonómia – Szerbián belüli, nem pedig Szerbia elleni autonómia. Egyetlenegy ország sem tűrné, hogy elszakítsák a hozzá tartozó területet.
A pártelnöknek (és nem teljesen mellékesen külügyminiszternek) a mondataiból az szűrhető le, hogy a szerb politikum továbbra is igyekszik ébren tartani a tartomány elszakadásának veszélyét, amivel természetszerűen élesztgeti a nemzet(állam)i, mondhatni, nacionalista összefogást. Erre utal beszédének az a része is, amelyben Slobodan Miloševićet dicsérve megjegyezte, hogy a hibáikat ki fogják javítani, de büszkék mindarra, ami jó történt, amikor Milošević vezette a pártot.
Dačić beszédének e rövidke részleteivel is egész sor kérdést kényszerít ki az olvasóból. Úton-útfélen tapasztalhatjuk – itthon és külföldön –, hogy a központi hatalom szinte fóbiásan fél azoknak az országrészeknek mindenféle autonómiájától, ahol tömegesen élnek kisebbségek. Attól retteg ugyanis, hogy ez melegágya lesz az elszakadásnak. Igen ám, de amíg Koszovóban az albán népesség a népszaporulattal aratott győzelmet, addig a Vajdaságban a szerbek aránya meghaladja kétharmadot, és a legnagyobb kisebbség, mi, magyarok is legföljebb 13 százalékot teszünk ki. És a kérdések egyike: Ugyan hol és mikor történt meg, hogy a nemzeti („államalkotó”) többség egy része el akar szakadni anyanemzetétől? Miközben ugyanaz a többség folyamatosan a kisebbség szecessziójától fél, meg egyesülni szeretne azokkal a nemzettársakkal, akik a szomszédságban élnek. S ha az elszakadás mégis valós veszély lenne, vajon az államvezetőség valaha föltette a kérdést, hogy mi lehet ennek az oka. Mert egyrészről az 1974-es jugoszláv alkotmány érvényessége idején a testvériség-egység szellemében „szépen működött” a nemzeti kisebbségek beolvadása és a jugoszlávság szelleme, tehát az akkori, a mostaninál jóval nagyobb jogok korántsem az elszakadás gondolatát vetették föl. Nem szabad viszont megfeledkeznünk arról sem, hogy akkoriban Vajdaság az egész Jugoszláviában a második helyet foglalta el fejlettségben, közvetlenül Szlovénia után. Mert az autonómiát az is jelentette, hogy a különböző forrásokból begyűjtött pénz eleve a községekben és a tartományban maradt, és csak a törvény által megszabott százalék került Belgrádba. Nem kellett holmi 7 százalékról vitát folytatni s még így is alkotmányt sérteni, meg visszavárni azt az összeget, amelyet át sem kellett utalni.
A háborúval számoló vagy tudatosan arra készülő Milošević érthető okokból erősítette a központi hatalmat, mert „decentralizált háborút” nem lehet folytatni, azóta viszont másfél évtized elmúlt, s ez idő alatt az autonómiának csak morzsái kerültek vissza a tartományba. Nem tudom megmondani, hogy ebben milyen szerepet játszott az elszakadástól való félelem és milyet a központi hatalom érdeke a jövedelem átömlesztésében, természetesen délre. Pedig megnézhetnék a fejlett nyugat-európai államok fölépítését, hogy melyik tud fejlődni erős központi hatalom mellett. Nem is szólva arról, hogy a centrumot igazán egyetlen ember testesíti meg…
Mindezek után sem vagyok teljesen biztos abban, hogy az SZSZP elnöke mindent komolyan gondolt, amit mondott. Kijelentette ugyanis azt is, hogy nem fog a választások előtt koalíciót kötni a haladókkal, márpedig a jelek szerint a Demokrata Párt korábbi szavazóinak nem kis része elbizonytalanodott, új pártot „keres”, vagy inkább a szocialisták igyekeznek meggyőzni a korábban a demokratákhoz húzó polgárokat, hogy az ő pártjuknál lesz a legjobb helye a voksuknak, nem pedig a legnagyobb eséllyel induló haladóknál. S a meggyőzés egyik eszköze lehet az elszakadásra célozgató riogatás és Milošević szellemének – legalábbis az általuk jobbik, büszkeségre okot adó részének – megidézése.
