A politikus hajlamos túlozni. A politikus könnyen ígér. A politikus gyakran maszatol. A politikus szereti az orránál fogva vezetni a választópolgárokat. Így van ez mindenütt a nagyvilágban. Szerencsésebb országokban az ellenzék, a sajtó és a közvélemény elemzi, kritikával illeti, és ha elérkezik az ideje, megbünteti azokat, akiket túlságosan magával ragad a hév.
Nem így Szerbiában. Aleksandar Vučić kormányfő mind mennyiségben, mind „minőségben” messze felülmúlja kollégáit: ígéretei megszámlálhatatlanok, olykor konkrétak és majdnem mindig megvalósít(hatatla)atlanok. Számon jóformán senki nem kéri őket rajta – még azokat a kivételeseket sem, amelyek reálisnak és őszintének tűnnek. Mint a villám, olyan tempóval szórja szinte sértő könnyedséggel ígéreteit a nép elé.
A miniszterelnök általunk összeállított bakancslistájának élére egy 2011-ben, még a Szerb Haladó Párt alelnökeként tett egyik ígérete kívánkozik, eszerint tíz éven belül 100 milliárd eurót fektetnek majd az országba külföldiek – nem kell nagy számzsonglőrnek lenni ahhoz, hogy világos legyen: ez bizony eleve lehetetlen küldetés volt. Vučić ezt követően a választási hajrában táltosodott meg igazán, a hatalmasra duzzadt állami apparátus láttán ekkoriban azt találta mondani: ha hatalomra jutnak, minimum 60 ügynökség és más felesleges állami intézmény szűnik meg ripsz-ropsz. A hatvan helyett végül csupán hetet sikerült felszámolni három év alatt, de a közalkalmazottak száma sem lett kevesebb.
Mindez azonban csak finom előjátéknak bizonyult ahhoz az ígéretlavinához képest, ami a miniszteri bársonyszék elfoglalása után zúdult a gyanútlan hírfogyasztókra. Vučić Angolából tért haza védelmi miniszterként 2013 elején, amikor kamerák kereszttüzében határozottan kijelentette: egy nagy hazai vállalat egy egymilliárd dolláros szerződést ír alá nemsokára egy afrikai országban valamiféle katonai-egészségügyi beruházásról. 2013 végén egy emirátusi chipgyár mentette volt meg Szerbiát és ekkorra jogerős ítélettel rács mögé kellett volna kerülniük az első korrupciós elítélteknek is. Ígérete nyomán szerb Mercedesek legördülését reméltük a gyártósorokról, arab támogatással pedig a mezőgazdaság felvirágoztatását. Egyikből sem lett semmi, de a bakancslistáról a tévé-előfizetési díj eltörlése, a pártalapú foglalkoztatás felszámolása, az áram árának 20 százalékos csökkentése, a munkanélküliség mérséklése, a nyugdíjak szintjének megőrzése is lekerülhetnek – ezekkel a „kívánságokkal” ugyanis pont az ellenkezője történt annak, mint amit a miniszterelnök szeretett volna.
Legtöbbször a jobb élet ígérete hangzott el a miniszterelnök szájából, és tulajdonképpen mindannyian ezt várjuk a legjobban. Minden évben megígéri ezt nekünk: először 2012-ben 2014-re, aztán 2013-ban 2015-re, végül 2014-es expozéjában 2016-ra tette ezt a mérföldkövet. A miniszterelnök terveinek olykor konkrét, de bizarr sorában ez a tulajdonképpen semmitmondó és általános ígéret az egzisztenciális gondokkal küszködő lakosság számára húsbavágóan fontos, és az ötszáz eurós átlagfizetésről elhangzott mondattal immár valódi töltetet is kapott.
Két év múlva Szerbiában 500 euró kellene legyen az átlagfizetés – ez Aleksandar Vučić legújabb mondása. Egyesek ujjongó örömmel, készpénznek vették a feltételes mondatot és máris merész terveket szövögetnek arról, mire is költenék el a családi kassza többletbevételét, mások egyszerű elemzéssel mutatnak rá arra, hogy ez az ígéretféleség nélkülöz némi realitásalapot, sokan viszont egyenesen a nevetséges ámítások sorába száműzik.
Én egy vidéki kisvárosban élek. Személyesen nagyon kevés olyan embert ismerek, akinek a fizetése eléri a 370 eurós jelenlegi átlagfizetést. A legtöbben közülük kis cégeknél, minimálbérért gürcölnek. Óriási szakadék van Szerbiában a minimális és a maximális jövedelem között, amelyben viszont csak kevés kiváltságos dúskálhat. Hol és hány munkavállalónak a fizetése kell megemelkedjen Szerbiában ahhoz, hogy az átlagfizetés ötszáz euró legyen? Néha azt érzem, párhuzamos világokban élünk – mi és ők, a vidék és a centrum(ok), a szavazók nagy része és a politikusok vékony rétege.
Egy „optimista” forgatókönyv szerint azonban nem is akkora butaság az, amit a miniszterelnök mondott. E kalkuláció szerzői szerint ha majd a munkanélküliség eléri a 70 százalékot és az emberek zöme feketén dolgozik, a nyilvántartott foglalkoztatottak pedig főleg a jól menő IT-szektorban, sikeres külföldi cégeknél és külföldi kölcsönökből finanszírozott közintézményekben lesznek alkalmazottak – nos, ekkor valóban lehet majd 500 euró a szerbiai átlagfizetés. Erre szerintük két év múlva tényleg reális esélyünk van.
