Egynegyedével csökkent a nemzeti előjelű incidensek száma Vajdaságban. Ezt a héten állapította meg Ivica Dačić belügyminiszter és Egeresi Sándor, a vajdasági parlament elnöke, a topolyai toleranciatábor megálmodója.
Január és június között huszonöt százalékkal kevesebb alkalommal csaptak össze, verték ki egymás fogát, ütöttek egymás szeme alá egy-két monoklit csak azért fiatalok az utcán, mert az egyik adott esetben szerb, cigány, román, macedón, a másik meg magyar, horvát, bunyevác vagy sokác nemzetiségű. Ugyanennyivel kevesebb alkalommal firkáltak mocskolódó falfirkát a falakra, törték be művelődési egyesületek ablakait, vertek szét sírköveket a temetőkben. Tavaly ilyenkor 25 százalékkal több esetben történtek ilyen és ehhez hasonló sajnálatos események.
A hiba nem az önök készülékében van – számokat nem közöltek, azt sem, hogy milyen esetekről van szó, de megnyugtató, hogy 25 százalékkal kevesebb a nemzetek közötti incidensek száma. Nem hiszem, hogy akármikor is pontos adatunk lesz arról, hogy hány nemzetiségi alapon történt incidenst jegyeztek fel eddig, pontosabban: hány verekedést könyvelt el a rendőrség nemzetiségi alapúnak, és hány esetben jutott el ilyen formában a bíróságra, úgy, hogy ne változtatták volna meg súlyos vagy könnyű testi sértést okozó cselekedetté. Lapunk hasábjain is megjelentek adatok, amelyek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy egyre jobb a helyzet. Egeresi Sándor július végén lapunknak adott interjújában a következőket mondta: „Míg a 2000-es évek elején több tíz atrocitásról szereztünk tudomást évente, addig mostanra évi három és öt közé csökkent ezeknek a kilengéseknek a száma. Ezt a rendőrségi nyilvántartásból tudjuk”.
Ezt természetesen azzal is magyarázhatjuk, hogy most olyan szelek fújnak, amikor a vajdasági magyar politikumnak nem árt jóban lennie a szocialisták vezette belügyminisztériummal. A toleranciatáborról nem is beszélve, ugyanis Vajdaság mindig is arról volt híres, hogy itt tucatszám élnek különböző nemzetiségű emberek, békében, teljes egyetértésben, és az ilyen rendezvények csak segítik ezt a felhőtlen együttélést. Vagy?
Az egyik „legmagyarabb” vajdasági városban 6-7 éves gyerekek játszanak egy lakótömb előtti parkban. Futkosnak, bújócskáznak. Van egy pont, ahova vissza-visszajárnak valamiért. Leülök melléjük egy padra, míg várakozok. A helyszín, ahova visszajárnak, a fegyverarzenáljukat rejti – nagyobb kövek, tégladarabok egymásra pakolva. Az egyik gyerkőc odajön hozzám és megkérdi, mit csinálok. Mondom, várok, de ti mit csináltok. „Gađamo ove glupe mađare.” Megkérdezem tőle, hogy tetszene-e neki, ha valaki fejbe dobná egy ekkora kővel, szerinte nem fájna-e az nagyon. Azt mondja, biztos nagyon fájhat, de most mit csináljanak, amikor a hülye magyarja dobálja. Előttem garázsok, magyar gyerekek hangja hallatszik a háttérből: „Hol vannak a rácok?”
Nagyon kevés olyan vajdasági ember van, aki ne lett volna hasonló eset fül- vagy szemtanúja, vagy akár ne lett volna része egy ilyen „játékban”. Ezt most csak azért írom, mert megint az állandóan visszatérő témánál tartunk: ki neveljen embert ezekből a gyerekekből? Amikor megkérdeztem a kisfiút, nem gondolja-e, hogy elég kellemetlen lenne, ha valakit fejbe kólintana azzal a kővel, láttam rajta, ezen még nem gondolkodott el.
Kérdés: ha Rodoljub beveri Hunor fejét, nemzeti türelmetlenséget szított-e? Vagy csak eldurvult a játszótéri bújócska-délután?
Nem áll szándékomban elbagatellizálni a kérdést, csak gondoljuk végig. Ki jelenti, ha inzultálták? Kinek jelentse? Mennyire bízunk meg a rendőrségben? Még sorolhatnám, de a lényeg valahol ott van, hogy most másképp aktuális a téma, mint 6-7 éve volt. Most azokat a napokat éljük, amikor be lehet bizonyítani, hogy a szerb rendőrség jól végzi dolgát, a vajdasági megelőző, nevelő programoknak és szólamoknak pedig van létjogosultságuk.
