A homoszexuálisok és Szerbia című dráma első felvonása tavaly februárban kezdődött, amikor a Gay Straight Alliance (GSA) civil szervezet nem tarthatta meg előadását a belgrádi Száva Központban. A GSA a szerbiai homoszexuálisok helyzetéről szeretett volna beszámolni. A konferenciát két nappal a Milk című amerikai, tavaly Oscar-díjra jelölt film belgrádi bemutatója után tartották volna meg, a Száva Központ igazgatósága azonban kitiltotta a melegeket az épületből.
A következő felvonás a diszkriminációellenes törvényről szólt. A szóban forgó jogszabályt nem csak az ellenzéki pártok támadták. A történelmi egyházak kifogásának listáját Irinej püspök adta át a szerb kormánynak. A dokumentumot a szerb pravoszláv egyház, a katolikus egyház, a szerbiai iszlám közösség, a szlovák evangélikus egyház, a református katolikus egyház, valamint a szerbiai zsidó közösség vezetői írták alá. A kormány a tiltakozások függvényében, ha nem is jelentősen, de módosította a jogszabályt.
A harmadik felvonásra egy évvel ezelőtt, a szeptember egyik hétvégéjére tervezett Büszkeség napi felvonulás előtti napokban, hetekben került sor. A szerbiai melegek az európai országokhoz hasonlóan már évekkel ezelőtt szerették volna megszervezni a felvonulást, az ellenséges társadalmi légkör miatt azonban nem jártak sikerrel. Tavaly egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a szerbiai homoszexuálisok is felvonulhatnak országuk fővárosának utcáin. Végül minden másképpen történt. Amfilohije, a szerb pravoszláv egyház érseke írásos nyilatkozatában a szégyen, valamint Szodoma és Gomora felvonulásának nevezte a rendezvényt. Különböző jobboldali és egyéb radikális szervezetek a legválogatottabb fenyegetéseket továbbították a melegek irányába, ugyanakkor a Belügyminisztérium, a kormány és az államhatalom képviselői heteken át arról biztosították a melegeket és a közvéleményt, hogy a felvonulás résztvevőinek biztonságát senki sem veszélyeztetheti. A rendezvény előtti napon az illetékes állami szervek képviselői valami miatt elveszítették magabiztosságukat és közölték, Belgrád központjában nem tudnák biztosítani a felvonulás résztvevőinek biztonságát. Ezért Ivica Dačić belügyminiszter felajánlotta a melegeknek, hogy a város központjától meglehetősen távol eső Köztársaság Palota előtti téren ünnepeljenek. A homoszexuálisok nem fogadták el az ajánlatot, a tavalyi Büszkeség napi felvonulás a terv és a vágyak szintjén rekedt meg.
A negyedik felvonás nemrégen kezdődött el. A közvélemény néhány nappal ezelőtt tudta meg, hogy a szervezők idén október 10-én szeretnének sort keríteni a felvonulásra. Kerek és szép dátum: 2010. 10. 10. Annál kevésbé szép, ám nem meglepő, hogy a jobboldali szervezetek nem késlekednek és ismét igen nyíltan fejezik ki véleményüket a melegek felvonulásával kapcsolatban. Belgrádban a házak falán már megjelentek a tavalyról ismert „Várunk rátok” falfirkák, és az internetes közösségi oldalakon is megtalálhatók a virtuális világ rejtekéből fenyegetőző radikálisok pocskondiázásai.
Azokat, akik azt gondolják, hogy a homoszexualitás betegség, nem lehet meggyőzni ennek ellenkezőjéről, mint ahogyan a homoszexualitást természetes állapotnak nevezőket sem lehet meggyőzni arról, hogy kór, ha valaki saját neme iránt érez vágyat. Nem a meggyőzés a cél. Senkinek sem kell támogatnia vagy szeretnie a melegeket. Ha viszont demokratikus államról beszélünk, akkor magától kellene, hogy értetődjön a másik és a másság elfogadása, annak megtűrése. Ellenkező esetben bárkit pofon üthetnénk, aki a többségtől eltérő módon gondolkodik, szólal fel.
Érdemes megemlíteni, hogy a homoszexualitást nem elfogadó egyház sem a melegek kiközösítését, elüldözését, bántalmazását tartja a kijelölt útnak: „Az egyházaknak épp olyan missziós küldetése van a homoszexuálisok irányában, mint minden más, Istentől elidegenedett emberhez, és lelki gondozói segítséggel tartozik nekik a Krisztus követésében való meglankadásaik és botlásaik idején” – olvasható a magyarországi Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának tavaly közzétett állásfoglalásában.
Ismétlem, nem a meggyőzés a cél. Sokkal fontosabb az elfogadás és embertársaink megtűrése. Hiszem, hogy ebben az országban mindenki számára van hely és mindenki megteheti azt, ami számára jó, feltéve, ha azzal nem árt másoknak. Ha valaki aggódik gyermeke vagy saját erkölcsi épsége miatt, akkor annak talán nem kellene október 10-én Belgrád szűkebb központjának utcáin sétálnia, és akkor nem kell látniuk a saját nemük iránt gyöngéd érzelmeket tápláló férfiakat és nőket. Talán csak kibírjuk, ha aznap, a felvonulás ideje alatt nem jelenünk meg a fővárosban.
Sajnálom, hogy bizonyos témákkal kapcsolatban elveszítettem naivitásom. Képtelen vagyok hinni benne, hogy a felvonulás incidensek, támadások nélkül fog lezajlani. Mert ne felejtsük el, ez az ország csak papíron, elméletileg és a politikusok népszerűsítési kampányainak idején demokratikus. Nem tudni, hogy mi lett azoknak a fenyegetőknek a sorsa, akiket a rendőrség a tavalyi sikertelen Büszkeség napi felvonulás után azonosított, illetve tartóztatott le. Semmit nem tudni arról a fiatalemberről, aki néhány hete egy népszerű belgrádi szabadidőközpont parkjában leszúrta egy ölelkező homoszexuális pár egyikét. Azt azonban tudjuk, hogy a Brankica Stanković televíziós újságírót fenyegető futballszurkolók közül csak egyet ítélt el a bíróság, hat másik személy ellen elvetették a vádiratot, öt szurkoló esetében pedig az illetékes ügyészség állt el a vádemeléstől. Számomra ez nem a legelrettentőbb jogi gyakorlat.
Nem tudhatjuk, hogy a negyedik felvonás után tragédiának, komédiának, esetleg tragikomédiának kell-e majd neveznünk A homoszexuálisok és Szerbia című drámát. Abban azonban szinte biztos vagyok, hogy a folytatás, a következő felvonás nem marad el. Mert ez Szerbia.
