Lehetséges-e, hogy a Sírásó Tomo átalakuljon Nikolić elnök úrrá? Ez volt talán az egyik legizgalmasabb kérdés a tavalyi évben. A pálya, amelyen pedig a szóban forgó politikus rendre rosszul teljesített, a regionális viszonyok, a regionális megbékélés terepe volt. Mindjárt államfői tisztségre lépését követően botrányt keltett kijelentéseivel, amelyekkel a srebrenicai szörnyűségekről beszélt, („Srebrenicán nem történt népirtás”), majd pedig, amikor Vukovárt szerb városnak nevezte („Vukovár szerb város volt, ezért a horvátoknak nincs miért ide visszatérniük”). Még ha ezeket a nyilatkozatokat írhattuk is annak számlájára, hogy új neki a tisztség, amelyet betölt, esetleg nem számított rá, hogy a kijelentéseit a média árgus szemekkel figyeli, az azóta eltelt időszak azt igazolja, hogy elnöki beiktatás ide vagy oda, ami a nemzeti hitvallását és a bosnyákokhoz, horvátokhoz és albánokhoz való viszonyát illeti, maradt ugyanaz, amit a radikális korszakban megszokhattunk tőle.
A Tanjugnak adott év végi interjújában több kérdést is kapott e téma vonatkozásában, válaszai pedig híven tükrözik, hogyan is látja Nikolić a délszláv háborúkat és az ex-jugoszláv térséget ma, több mint tíz évvel a háborúskodások befejezése után. Kezdte azzal az elnök úr, hogy közölte, Szerbiát senki sem vádolhatja háborús bűncselekményekkel, majd hozzátette, voltak szerbek, akik egyénileg bűncselekményeket követtek el, amúgy meg a szerbek is áldozatok voltak. Na de tisztelt Elnök Úr! A hágai Nemzetközi Bíróság a Bosznia-Hercegovina és Szerbia közötti perben hozott ítéletével kimondta, hogy Srebrenicán népirtás történt. A népirtást pedig nem egyének követik el, annak szervezett jellege van. A srebrenicai borzalmak, a mintegy 8000 muzulmán férfi és fiú utáni vadászat, azok meggyilkolásának és tömegsírokba lövetésének tagadása pedig nem kisebb dolog, mint a második világháborús holokauszt tagadása, amit törvénnyel kellene büntetni. Arról nem is szólva, hogy Vukovár porig rombolását, Szarajevó lövetését sem egyének követték el. Az ominózus interjúban Nikolić ismét kitér e kelet-boszniai városra: „az életben számunkra minden könnyebb lenne, ha nem lett volna Srebrenica” – mondja. Tehát szó sincs róla, hogy elnézést kérne az áldozatoktól, hogy elismerné, hogy az, ami ott történt nem volt más, mint szervezett bűncselekmény. Az elnök kizárólag a szerb nép szemszögéből közli, hogy a hátunkra púpnak hiányzott egy ilyen dolog, csak épp arról nem beszél, hogy ezt a púpot nem a bosnyákok, az amerikaiak vagy a Vatikán tette oda, hanem maguk a szerbek növesztették, azok a szerbek, akik az elképzelt Nagy-Szerbiáért fogtak fegyvert, perzseltek földig falvakat, gyilkoltak meg és tettek árvává, özveggyé embereket.
Nikolić a fenti kijelentések tudatában azt sem restelli kijelenteni, hogy ő a regionális kapcsolatok rendezésének a híve és szívesen találkozna a horvát és a bosnyák elnökkel is, de szerinte e két ország szándékosan nem kívánja rendezni viszonyát Szerbiával. Az államfő szerint Josipović és Izetbegović számára is csak kifogás az ő személye. Elnökünk ebben az esetben azt felejti el, hogy ő volt az, aki többször is megsértette e két országot megnyilvánulásaival, a másik dolog, ami pedig szintén említést érdemel, hogy elődje, Boris Tadić többször is találkozott mindkét ország elnökével. Érdekes mód akkor, kevesebb, mint egy évvel ezelőtt még nem kerestek kifogást ezek az országok.
A regionális megbékélésről is sajátos meglátásai vannak Nikolićnak. Szerinte a kilencvenes években történtekre egy vastag betonréteget kellene húzni és elfelejteni az egészet. Az elnök csak arról feledkezik el, hogy egy ugyanilyen betonréteget húztak a második világháborús csetnik—usztasa-történésekre is, amelyek később közvetett módon vezettek a kilencvenes évek összetűzéseihez. Na meg ez a betonréteg szerinte nyilván alkalmas lenne arra is, hogy elfedje, melyik nép támadta meg a másikat, melyik országból származó szabadcsapatok romboltak másik, nemzetközileg elismert országban és kik harcoltak ott önkéntesként.
A regionális megbékélés folyamata a mai napig nem halad a megfelelő ütemben. Az erre irányuló civil kezdeményezések rendre elakadnak azért, mert egyik országban sincs meg a politikai elit részéről az akarat és a szándék a történtek tisztázására. Senki sem hajlandó beismerni, hogy az övéi bűnöket követtek el, ehelyett inkább mindenki saját áldozatainak számával licitál. Nem mondhatjuk, hogy Nikolićtól nem vártunk mást, mint amit látunk, de ha valóban Európa-párti, felvilágosult, demokratikus politikussá változott volna, akkor ahelyett, hogy olajat önt a még mindig izzó parázsra, elvártuk volna tőle, hogy legalább mérsékelt kijelentéseket tesz. Nem ez történt.
Az pedig, hogy a kilencvenes évekre betonréteget húzzunk, csak egy módon lenne lehetséges, mégpedig úgy, hogy ha e betonréteg lefedné, és elszigetelné a jelenből mindazokat, akik tevékeny szerepet vállaltak a konfliktusokban. Beleértve az elnököt is.
