Szerbiában akkor írják ki a választásokat, amikor azt a vezető politikusok akarják. A törvény meg az alkotmány létezik, senkit sem érdekel különösebben, mert a politikai pontszerzés azért mégiscsak előbbre való holmi jogszabályoknál és alkotmánynál. Persze azért nem árt, hogy léteznek törvények és létezik az alkotmány is, arra alkalmas időpontokban, helyzetekben ugyanis jó hivatkozni azokra, például akkor, amikor Vajdaság hirtelen túl sok hatáskör birtokába jut. Meg aztán az Európai Uniónál is szeretik, ha a képviselőház szépen sorban fogadja el a jobbnál jobb és európainál európaibb törvényeket. Mindez viszont még nem garancia arra, hogy azokat annak rendje és módja szerint tiszteletben is tartsák, vagy helyesebben, hogy a politikusok erkölcsi értelemben is e játékszabályok szerint viselkedjenek. Így aztán, ha úgy méri fel a helyzetet, Boris Tadić takarékossági meg ki emlékszik még milyen okokra hivatkozva nyugodtan előrehozhatja az elnökválasztásokat, bizakodva a szavazócédulán karikázó ujjak fegyelmezettségében, s Aleksandar Vučić is kiírathatja a rendkívüli parlamenti választásokat, ha éppen úgy méri fel a helyzetet. Elvégre, a nagy korrupcióellenes küzdelemben a választási kampány forgataga szinte nyugtatólag hatna a megfáradt politikusokra.
A két említett példa között az a különbség, hogy a másodikra egyelőre még nem került sor, noha a héten igen hangosan rebesgették azt. A jelenlegi hatalmi koalíció legerősebb pártjánál már azt is közölték, hogy készen állnak a választásokra, meg azt is, hogy azokra egyelőre mégsem kell számítani. Amikor felröppent a hír, hogy a pártelnök mégis az előrehozott választás mellett döntött, arról is hallani lehetett, hogy azt akár áprilisban is megtarthatják, amennyiben az Európai Unió továbbra sem kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat Szerbiával. Ha ez valamiféle csoda révén mégis megtörténne, az még egy pluszt jelentene a hatalmi pártnak, s így várhatnának őszig a szavazással. A média értesülései szerint Vučić ekképp gondolkodott, amikor jelenlegi népszerűségének minél hatékonyabb kamatoztatásán törte a fejét.
A felmérések valóban indokolttá teszik, hogy a pártérdekeket figyelembe véve minél előbb szavazzanak a szerbiai polgárok. A haladók negyven százalékos támogatottság közelében szárnyalnak, ami azt jelenti, hogy hasonló választási eredmény esetén akár önállóan, vagy legfeljebb valamelyik jelenlegi néhány mandátumos koalíciós partnerrel kiegészítve alakíthatnának kormányt, s így kijavíthatóvá válna az a szépséghiba, amelyben a kormány legerősebb emberének főnöke van – egy másik pártbéli kormányfő. Ezek tehát a pártérdekek, az államérdekek valami egészen mást tennének indokolttá, de azokról a téma kapcsán nem sok szó esik – Koszovó kérdése kapcsán mindenesetre sokkal gyakrabban szokták azokat emlegetni.
Úgy tűnik viszont, hogy legalábbis a nyilatkozatok szintjén, még a valamikori párttársak sem értenek egyet a rendkívüli választások kiírásának szándéka kapcsán. Tomislav Nikolić államfő ugyanis azt mondta a felvetéssel kapcsolatban, hogy arra most semmi szükség sincs, dolgozni kéne, a polgárok ugyanis minden egyes választással egyre inkább beleunnak majd a sorozatba. Hogy emiatt-e, vagy megfelelő ürügy híján, a végleges döntés még nem született meg. A Szerb Haladó Pártnak mindenképp jól meg kell fontolnia, hogy belemegy-e ebbe a veszélyesnek is tekinthető játékba. A szavazópolgárok ugyanis a kampány során gyakran gondolják meg magukat, maradnak távol a szavazóhelyektől, vagy adják le másik pártra a voksukat, ha nem elég biztosak abban, kit kellene támogatniuk. Az SZHP számára semmiképp sem lenne jó, ha az ellenzék és a mai koalíciós partnereik is egyazon véleményt formálnának arról, hogy a választásokra kizárólag e párt mohósága miatt került sor. Persze megtörténhet, hogy a politikai színtéren más pártok is érdeküket látják majd az újabb voksolásban. Egyelőre azonban még a demokraták sem biztosak benne, hogy felkészültek-e egy újabb megmérettetésre vagy sem.
Bárhogy is alakuljon: a történet tragédiája, hogy az továbbra sem demokratikus folyamatokról, intézményrendszerről, hanem pártérdekekről szól. A történetet pedig éppen az a párt alakítja a leginkább, amelyik a nem is olyan régen lezárt választási kampány alatt még a pártok erejének csökkentésére esküdött. Persze, a kampány az kampány, az érdek pedig továbbra is érdek marad.
