A tavaly májusi választások után bekövetkezett hatalomváltás óta mégis mintha rossz irányba haladnának a dolgok. Igen, van erős korrupcióellenes harc, még ha módszerei megkérdőjelezhetőek is, s kezdetét vette a Belgrád és Prishtina közötti közvetlen párbeszéd, amitől mindenki végleges és gyors megoldást vár, még akkor is, ha a köztársasági rezolúciók továbbra is ugyanazokat a téziseket ismételgetik. Rendkívül zavarólag hat azonban, hogy e hatalomváltást követően még inkább feléledtek, szinte szárnyalni kezdtek a szélsőjobboldali szervezetek is. Tevékenységük igen szerteágazó, ötletekben dús, s az utóbbi időben már szinte nincs olyan nap, amikor valami újdonsággal meg ne lepnék a közvéleményt.
Különösen a Naši és az 1389 szerb nemzeti mozgalmak lettek hangosak az elmúlt időszakban. Az előbbiek, testvéri orosz mintára, listák készítésén serénykednek, amelyek felsorolják a hazai „kémszervezeteket”, „árulókat” – olyan nemkormányzati szervezetekről, médiumokról és egyénekről van szó, amelyek és akik a mozgalom által nem eléggé nemzeti érzületűnek vélt politikát képviselnek. A héten – már ki tudja, pontosan hányadik alkalommal – ismét felgyújtották a maguk között csak Čanak rongyának nevezett vajdasági zászlót is, s odaakasztották a liga újvidéki szervezetének bejáratára, mint közölték: újévi ajándék gyanánt.
Az 1389 mozgalmat a kormány korrupcióellenes harca ihlette inkább meg. Ők már tudni vélik azt is, hogy kit kell még letartóztatni ennek a harcnak a keretében, s a Szerbia-szerte kiragasztott plakátokon fel is szólították a hatalmat arra – Zoran Đinđić emlékét bemocskolva éppen egy tőle vett idézettel kiegészítve –, hogy most Đilas és Čeda letartóztatásán a sor. A párthovatartozását titkolni nem szándékozó Kurir napilap egyébként is hetek óta folytatja már a lejárató kampányát a demokraták új elnöke ellen, a bűnözés megfékezése országunkban tehát továbbra is nagy ütemben halad – az arra alkalmas médiumok és szélsőjobboldali szervezetek hathatós tevékenysége révén is. Függetlenül attól, hogy megnevezett személyeknek van-e vaj a fejükön vagy sem, az ellenük folytatott esetleges nyomozást, eljárást és a felettük történő ítélkezést azért mégsem egy szélsőjobboldali szervezetnek vagy egy napilapnak kéne elvégeznie. Ha már vannak ennek az országnak megfelelő szervei, intézményei is, talán rájuk kéne bízni, hogy eldöntsék: ki ellen kellene az államnak fellépnie, s ki ellen nem. A jelenség, mindenesetre, nem megmagyarázhatatlan: végtére is, a kormány aktuális korrupcióellenes harcának nagy részét is éppen a nyilvánosság előtt, az arról szóló diadalittas bejelentésekkel és lincshangulat előkészítésével folytatták le.
Számomra nem nagy meglepetés mindaz, ami mostanában történik. Várható volt, hogy a hatalomváltást követően, akkor, amikor a jobboldal átvette az állam irányításának szinte minden szféráját, az államfői tisztségtől kezdve egészen a biztonsági szolgálatok irányításáig, vérszemet kapjanak a szélsőségesek, s úgy érezzék, most végre lovon vannak, most eljött az ő idejük is. Ehhez a magabiztosságukhoz járult hozzá a Szerbiai Alkotmánybíróságnak az a döntése is, amelyben nem találta alkotmányellenesnek a már említett szélsőjobboldaliak működését. Tény viszont, hogy az állam sem tesz meg mindent annak érdekében, hogy másmilyen hangulatot keltsen. Vajdaság zászlajának sorozatos gyújtogatása például nem is számít bűncselekménynek, hacsak rendbontás címén nem, a törvény és az alkotmány szerint ugyanis csakis az állami szimbólumok megbecstelenítése tekinthető annak, Vajdaság meg, ugyebár, nem állam... Igaz, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy nem lehetne erélyesen és határozottan reagálni minden egyes alkalommal a szélsőjobb hasonló megnyilvánulásaira. Az államfő talán valamivel jobban belátja a kormányfő-helyettesnél, hogy ezek a szervezetek nem tesznek jót az ország és a jelenlegi hatalmi többség belpolitikai, de főleg nemzetközi megítélésének, legalábbis erre enged következtetni az a kijelentése, melyben egyszerűen bolondnak, figyelemre sem méltónak nevezte a feketelisták készítőit.
Bármennyire is bízzon az ép eszű gondolkodás felülkerekedésében, az embert a fekete plakátok és listák országában időnként mégis a hatalmába keríti egy már ismerős rossz érzés. Felteszi önmagának a kérdést, hogy vajon lehetséges-e a demokratikus átalakulás bizonyos fokára lépve ismét elviselhetetlenül mélyre zuhanni. S minden erejével küzdeni próbál a kínálkozó válasz ellen: igen, lehetséges.
