Amikor két évvel ezelőtt fény derült arra, hogyan használták ki bizonyos párt alapú vagy rokoni szálaknak köszönhetően egyesek a Kolubara szénipari vállalat rendelkezésére bocsátott állami pénzt, milyen ügyesnek hitt módszerrel töltögették ki a munkagépek használatáról szóló papírokat, milliókat csalva el a vállalattól – vagyis lopva el az adófizetők zsebéből – a felháborodáson túl talán olyan gondolatok is megfordultak az egyszerű polgár fejében, hogy legalább kiderült minden, s most majd megbüntetik az elkövetőket. A napi huszonöt órán át dolgozó, vagy egy teljes hónapon át megállás nélkül működő bérelt gépek vállalatánál azonban mindez közelről sem jelentette a visszaélések sorának végleges lezárását. Emlékszem, akkoriban az aktuális államvezetés hangsúlyozta, hogy mindez nem az általuk fémjelzett időszakban történt meg, hogy okolható személyek, igaz, vannak közöttük is, de a szénmedence irányításával nem ők voltak megbízva a kérdéses időszakban, tehát mindenről valaki más – annak rendje és módja szerint: az előző – tehet.
Valami hasonlót láthattunk a múlt héten. Egy ideig nem nagyon lehetett hallani erről a vállalatról, a közvélemény figyelme is egészen más kérdésekre terelődött, s úgy tűnik, amikor a vihar elvonult, rögtön akadtak olyanok, akik a szélcsendet ki akarták és tudták használni egy-két újabb „jó üzlet” lebonyolítására. Talán abban bíztak, hogy amit már egyszer kitárgyalt az ország, az még egyszer úgysem fog a figyelem középpontjába kerülni... A legjobb dalt is megunja az ember, ha állandóan az folyik még a csapból is. Mindenesetre, annyit ma már tudni: nem volt jó a számítás.
Újabb részletek derültek ki a vállalat ügyviteléről, s most sem a példaértékű takarékosság vagy a sikeres üzletelés miatt került a sajtó figyelmének a középpontjába. Ezúttal viszont nem a szorgos munkagépekről van szó, az a történet már a múlté. Most 1500 nem létező foglalkoztatott béreinek a kifizetéséről, meg egy a földterület-kisajátítási tervezetben célterületként meg sem jelölt helyen álló ház felvásárlásáról van szó. A kisebbik vétek az, hogy a háztulajdonosnak kifizették a harminc százalékos előleget, a nagyobbik vétek, hogy magának a háznak és az ahhoz tartozó melléképületeknek, utaknak, medencének, illemhelynek, virágtartóknak az értékét igencsak bőkezű módon becsülték fel. A harminc százalék végül 1,2 millió euróra rúgott egy olyan épületért, amelyet el sem kell távolítani a szénmedence terjeszkedése során, a következő évtizedben legalábbis biztosan nem. A Keneként ismert háztulajdonos bizonyára nem volt teljesen biztos a dolgában, mert csak két nappal azelőtt jelentkezett be a szóban forgó vreoci lakcímre, ahogy a Kolubara vállalatvezetése jóváhagyta a kisajátítási döntést – magyarán a pénz kifizetését.
Demokrata irányítás alatt történt az említett eset, így kétségkívül nem tesz jót a gyengélkedő párt népszerűségi görbéjének, ha bebizonyosodik, hogy tényleg pártalapon, az előző igazgató tudtával, belegyezésével bonyolódott le a nagy üzlet. Igen, előző igazgató, merthogy időközben megint hatalomváltás következett be, s így a Kolubara élére ismét egy talpig becsületes új igazgató lépett, éppen úgy, ahogyan az az előző alkalommal, hatalomváltáskor történt. Már magának az új igazgatónak a kinevezése is keltett egyébként bizonyos visszhangot, mert annyit lehetett személyéről csupán tudni, hogy gyorséttermek és játékautomaták tulajdonosaként került a szénipari vállalat élére. Szakmai tapasztalat azonban aligha kell ennek a pénzbányának az irányításához...
Állítólag a legszigorúbb belső ellenőrzések indultak el közben a vállalatban, s nincs kizárva, hogy a lopásoknak-csalásoknak még megannyi módozatára jönnek rá a közeljövőben. A jelenlegi hatalomnak abszolút megfelel, hogy kiderült még egy balhé a Kolubaráról, s mivel az kapcsolatba hozható a DP kormányzásával, ennél jobb forgatókönyv már nem is lehetne. A korrupcióellenes harc tehát egyszerűen megállíthatatlan.
Kevesen gondolkodnak viszont el manapság a választási ígéreteken. Azon, hogy számos párt – köztük a jelenlegi hatalmi pártok is – esküdött a pártbefolyás felszámolására. Arra, hogy a vállalatok nem zsákmányként jelennek majd meg a politikusok lelki szemei előtt, mint a pénzbedobós automatákon a három pénzeszsák, s választási győzelem esetén nem ezek jelentik majd számukra a jackpotot. A kérdéssel foglalkozó jogszabályt a jelenlegi vezetőség furfangosan már az új kinevezéseket követően fogadta el, gondolván: „nehogy már pont mi kezdjük, mikor nagy nehezen a tűz mellé ülhettünk”. Így viszont félő, hogy négy év múlva újabb részleteket derít majd ki valaki, s megint az előző lesz a vétkes. Így az a benyomásom: a megoldások helyett továbbra is a támadási lehetőségek keresése útján halad az állam. S felmerülhet az emberben még egy aggasztó kérdés: Biztos csak a Kolubaránál voltak ilyen nagy visszaélések?
