Szerbiában a többpártiság több mint két évtizeddel ezelőtti bevezetése óta a választások tekinthetők az egyik legnépszerűbb „sportágnak”. Kiváló eszköz a hatalmon lévők számára egymás zsarolására, illetve remek időszak, amikor a jó népet is méltán lehet kábítani ígéretekkel, ajándékcsomagokkal és talán soha annyi gyermeket és házi állatot nem látnak és annyi sárban nem gázolnak a politikusok, mint ebben az időszakban. Ilyenkor pedig senki sem beszél arról, hogy mennyibe is kerül az országnak, vagyis mindannyiunknak ez a sokszor szánalmas bohózatra emlékeztető hadjárat. Pedig nem kevésbe. Annyit lehet tudni, hogy tavaly, mivel választási év volt, szinte teljesen leálltak a beruházások, a reformok, nem nyíltak új munkahelyek, az infláció több százalékkal lett nagyobb a tervezettnél, a külkereskedelmi bevételek 2-3 százalékkal csökkentek, az államadósság pedig tovább növekedett, így most eléri a GDP 65 százalékát.
Csak ezt követően, a második helyen érdemes arról beszélni, mégis mi értelme van annak, hogy az idén ismét válasszunk, kinek jó ez és kinek nem. Az előrehozott választások kiírásának lehetőségéről azóta beszélnek illetékesek és kevésbé illetékesek, amióta kiderült, hogy a korrupcióellenes hajszának köszönhetően a Szerb Haladó Párt népszerűsége annyira megugrott, hogy szinte egyedül is kormányozhatnának. Ez okozott náluk vérszemet, a lehetőség, hogy a szocialisták helyett ők adják a kormányfőt és sokkal nagyobb hatalomhoz juthassanak. Ráadásul a folyosói suttogások arról is szólnak, hogy Aleksandar Vučić, a haladók elnöke és Dragan Đilas, a DP első embere között a kulisszák mögött különösen jó a viszony, és hát, egy új választást követően, ha nem sikerül elérni az abszolút többséget, ami valószínűsíthető, akkor a haladók lecserélnék a szocialistákat a demokratákra. Ennek túl sok akadálya nincs. Szóban mindkét párt a reformokat támogatja, európai integrációról beszél, a Nagy-Szerbiát és annak hordalékait elfújta a szél. Egyetlen akadály talán az erkölcs lehetne, de ez sajnos ezen a vidéken már régóta nem téma, ha a hatalomról van szó.
Lesznek-e választások? – kérdeztük a heti körkérdésben olvasóinktól. A korábbi tapasztalatok alapján valószínűleg igen, hamarosan. Ezt leginkább abból lehet tudni, hogy szinte minden érintett politikai erő kitartóan, szinte naponta elismétli, hogy választásokra márpedig nem kerül sor, mert a kormány stabil, mert a munka lázasan zajlik, mert a kormánykoalíció pártjai olyan nagyon egyetértenek, mintha egész életükben együtt kormányoztak volna és még azt is feledtetni igyekeznek a nagyérdeművel, hogy néhány éve Vučić a parlamenti padsorokból bilincset és rabruhát kínálgatott Dinkićnek. És a tapasztalatok azt mutatják, hogy amit mindenki ennyire tagad, az szinte biztos, hogy bekövetkezik. A kérdés csupán az, hogy mikor. Nagy valószínűséggel akkor írják ki a választásokat, ha eredményeket tudnak felmutatni, amelyekkel a polgárok elé lehet állni. Elsősorban két ilyen dolog van, az egyik az uniós csatlakozási tárgyalások kezdetének kijelölése Brüsszel részéről, a másik meg a korrupciós ügyekben felmutatható kézzelfogható eredmény. Miután a múlt héten az Európai Parlament külügyi bizottsága elfogadta azt a Szerbia-jelentést, amely erre tesz javaslatot, várhatóan a nyárig megkaphatjuk e hőn áhított időpontot. Az, hogy a korrupciós ügyekben történik-e haladás, elkezdődik-e mondjuk Mišković tárgyalása vagy netán kézre kerül-e Šarić, még a jövő zenéje. Nem jönne rosszul.
A két megközelítés közül olvasóinkat egyértelműen az első érinti és érdekli jobban, legalábbis ez derül ki a feltett kérdésre adott válaszokból. A túlnyomó többség szerint ugyanis teljesen mindegy, ki mennyi szavazatot kap, a nép úgyis rosszul fog élni. És, ha jobban belegondolunk, van is ebben igazság. Ha pár hónapon belül ismét kampányidőszak lesz, a beruházók idén se jönnek az országba, a közszférában marad a munkaerő-felesleg, akiket a költségvetésből kell fizetni, a smederevói acélművek nem talál új gazdát, így ennek fenntartását is nekünk kell fizetni, tovább növekszik az infláció, az élelmiszerek ára, az embereket meg senki nem kérdezi, miből élnek, miközben munkájuk sincs. Mindegyországban már csak így zajlanak a dolgok.
