Kétmilliárd dinár – a sajtóhírek szerint az önkormányzat ekkora kártérítést fizet majd egy vállalkozónak, aki azt állítja, hogy 2006-ban kitolt vele az akkori városvezetőség. A felperes a helységközi autóbusz-forgalom számára megépített egy új buszállomást, a városatyák azonban nem teljesítették azt, amit megígértek, nem terelték át a forgalmat az új pályaudvarra, emiatt emberünknek hatalmas kára keletkezett. Mennyi is az a kétmilliárd dinár? Kétezer millió, vagy kétmillió darab 1000 dináros bankjegy. Ha az „átvert” vállalkozó, aki saját kijelentése szerint azért jött Újvidékre, hogy megforgassa tőkéjét, és pénzt keressen, a kártérítésként kifizetett piros bankókat egymás mellé rakná, bőven betakargathatná velük gazzal benőtt buszállomását. Ha tönkrement vállalatának járműveivel akarná egy turnusban hazavinni a lóvét, legalább egy rozsdásodó minibuszt kellene üzemképessé tennie, ugyanis a négy köbméter pénz egyetlen vállalkozó luxuskocsijába sem férne be. Még a legnagyobb, sötétített üvegű, páncélozott terepjárókba sem. Abban az esetben viszont, ha a vállalkozó történetesen egydináros fémpénzekben kérné a kifizetést, akkor fuvarozóvállalatának összes autóbusza sem lenne elegendő a transzporthoz – nagyjából 8500 tonna lóvéra számíthatna. Ennyi fémből kiönthetne majdnem 300 darab, T-34-es szovjet tankot vagy egy Virginia-osztályú atom-tengeralattjárót – és még maradna is bőven. Tehát világos, hogy sok a kétmilliárd dinár. Vagy mégsem? Sok-e a 70 ezer dinár? Egy városi alapítású közvállalatban egy igazgatóhelyettes-tanácsnokhelyettesi fiktív munkahelyére, párt- vagy rokoni alapon felvett „szakkádernek” minden nagyobb gond nélkül kijár legalább ekkora összegű havi bér. Ez az összeg – a durván 1,46-os, nettó-bruttó közötti eltérés szorzószámával számolva – a városi kasszát százezer dinárnál mindenképpen nagyobb tétellel terheli, ami azt jelenti, hogy húszezer ilyen, teljesen indokolatlanul kiosztott bér máris kétmilliárddal megrövidíti az adófizetőket. Tehát, ha csak ezer ilyen léhűtő „dolgozna” az önkormányzati hivatalokban, közvállalatokban, közművelődési intézményekben, akkor is alig másfél év alatt elszívnának ennyi pénzt. De sokkal, sokkal többen vannak. Hány közalapítású vállalatban, intézményben fizetnek ki mesés összegű benzinpénzeket, napidíjakat, százezreket néhány doboz nyomtatópapír meg gémkapcsok beszerzésére? Hány közvállalati igazgató rendel meg rendszeresen, a számítógépes munkafolyamat zökkenőmentes lebonyolításához nélkülözhetetlen amperszállítmányt vagy éppen 10 tonna patkószöget a közvállalat kovácsa számára? Számlával, pecséttel – a mesterkedési ötlettár kimeríthetetlen. És akkor még nem is szóltunk a számtalan kisebb, „alig” pár millió dinár értékű, véletlenül vagy szándékosan eltolt szerződésről, az olyan esetekről, amikor egy-egy utcát ugyanabban az évben háromszor is feltúrnak, majd lebetonoznak, amikor városi pénzből sógor, koma vagy jó barát cégén keresztül szerzik be a piaci értékénél sokkal drágább építő- vagy fogyóanyagot, menzák élelmiszerkészleteit, számítógépeket az irodákba vagy éppen az új igazgató új Volkswagenjét... Csak hát, ugyebár ezek „kis” összegek, senkinek sem szúrnak szemet. Fogadjuk el megváltoztathatatlan tényként, hogy mai társadalmunk már csak így működik, a szentek – akik meggyőződésből dolgoztak másokért, a közért – ideje régen lejárt. Manapság mindenki, aki csak teheti, belevizel a medencébe, azt azonban, aki ezt az ugródeszkáról teszi, az úszómester kiviszi, és rendőrt hív. A közszférában „másokért” tevékenykedők, legyen az polgármester, polgármester-helyettes, polgármester-helyettes tanácsosa, polgármester-helyettes tanácsosának helyettese, igazgatók, igazgatócskák, kisebb-nagyobb közvállalati főnököcskék, kisebbségi érdekharcosok, helyi közösségek tanácsainak ellenőrző bizottsági tagjai vagy akár a közalapítású média iránymeghatározói, kizárólag maguknak kaparnak – tisztelet a kivételnek. Modern emberként saját érdekeiket helyezik előtérbe, igyekeznek kullancsként meglapulni, minél csendesebben, minél vastagabb zsírréteget lenyúzni azokról, akikről lehet.
Tévedés, hogy a kétmilliárd megbénítja majd a várost. Nem fogjuk semmivel sem jobban megérezni, mint a számtalan többi, kisebb kaliberű malverzációt, csupán annyi lesz a következménye, hogy a 2020-ban kivoksolandó városatyák is teli torokból harsogják majd, hogy bizony most azért vagyunk nyakig a sz*rban, mert annak idején a polgármester kisasszony kitolt velünk...
A mai társadalom sajnos így működik, többé nem az erősebb, hanem a furfangosabb kutya... kap. És még mindig jobb, mintha egy másik viselkedési formával összhangban az erősebb agyonverné a gyengébbet. Manapság kizsákmányolva, megfosztva pénzünktől és büszkeségünktől is leélhetjük szürke életünket. Akinek ez nem tetszik, kiköltözhet az erdőbe Ted Kaczynskihez.
