Arról kérdeztük olvasóinkat, hogy szerintük mi lehet a megoldás az egyre inkább elszaporodó lopások megfékezésére. Lopásról kérdeztünk, de kérdezhettünk volna fosztogatásról, rablásról, betörésről, minősített lopásról is, hiszen az utóbbi időben úgy elszaporodtak a vagyon elleni bűncselekmények súlyosabb válfajai, hogy már nem egyszerű lopások tartják rettegésben az érintett települések lakóit, hanem a testi épségükért, életükért is aggódnak.
Amikor a templomból hazafelé tartó nénike karjáról megpróbálják letépni a kistáskát, már nemcsak verbálisan fenyegetik vagy lökdösik, hanem megütik, sőt, megrugdossák. Nemcsak csendben, észrevétlen besurranó tolvajok fosztják ki idős, fiatal házát, lakását, hanem álarcos rablók törnek rájuk ajtót, ablakot, és erőszakot alkalmazva követelnek pénzt, ékszert, de visznek bármiféle értéket, ami mozdítható.
Válaszadóinknak mindössze egyetlen százaléka mondta azt, hogy feléjük nem történik több lopás és betörés, mint korábban. Boldog emberek ők. Boldogok, mert nem érzik át azt a szorongást, ami a veszélyeztetett területeken élőket nyomasztja. Hisz már nyílt titok, hol történik a legtöbb, vagyon elleni bűncselekmény: ott, ahol nagy a szociális rétegeződés és bizonytalanság.
Érdekes módon csupán 9 százalék bízik a fokozott rendőri jelenlétben. Nagyon beszédes ez az adat. Arról is tanúskodhat, hogy a lakosság 9 százaléka bízik csak a bűnüldöző szervekben, de arról is, hogy a többiek tisztában vannak a korlátokkal.
Polgárőrség, lakossági szerveződés. Láttunk kezdeményezéseket, megvalósulni látszó ötleteket. De vajon meddig tart az önkéntesség nemes gesztusa, ha az éjjeli őrjárat után fáradtan kell munkába menni, ha nincs a kezemben semmi (ténylegesen és jogilag), amivel megállíthatnám a betörőt, megvédhetném magam a fegyveres álarcos rablótól? A válaszadóknak mégis 30 százaléka ebben a lehetséges megoldásban bízik. Kérdés persze, hogy aki most erre válaszolt igennel, az rendszeresen járőrözne-e a saját utcájában mondjuk egy éven át minden harmadik-negyedik éjszaka? Láttam a példát, amikor elvben mindenki támogatta a polgárőrség bevezetését, de egyetlen ember se ment oda az önkénteseket összeíróhoz, hogy ne csak a hangját adja az akcióhoz, hanem valóban részt is vegyen benne.
A legtöbben azt mondják, hogy szigorúbb törvények, gyorsabb eljárások szükségesek. Azt beszélik Horgoson, hogy mire a múlt szerdai razzián begyűjtött gyanúsítottakkal megérkezett a rendőrállomásra a rabszállító, már ott volt az ügyvéd, hogy képviselje védenceit. S hogy az ügyészség kellő bizonyítékok hiányában szinte azonnal kiengedi azokat is, akik ellen bűnvádi feljelentések tucatjait teszi a rendőrség.
Hogyan beszélhetünk hathatós rendőri intézkedésekről, ha házkutatási parancs nélkül nem lehet belépni oda, ahonnan nyilvánvalóan eltűnik a lopott, rabolt holmi, mire a közeg intézkedhet? Hogyan lehetne eredményes a bűnüldözés, ha a károsult nem mer bejelentést tenni vagy tanúskodni, és emiatt ejtik a vádat? Miféle megélhetési bűnözésről beszélünk, amikor a bűnözőnek több van, mint annak a szerencsétlennek, akit kifoszt?
Nulla dinár – mondják a közbiztonság hiányát megszenvedők. Ne 5000 dinár legyen a „limit”, az engedélyezett vagy eltűrt lopás. Aki bármit eltulajdonít, bűnhődjön meg érte.
Igenis, legyenek szigorúbb törvények, legyenek gyorsabbak az eljárások. Ne azt ítéljék közmunkára vagy börtönbüntetésre, aki a saját otthonát védve emelt kezet a betolakodókra, ne az kapjon tetemes pénzbírságot, aki a saját tulajdonát próbálta visszaszerezni. Merthogy erőszakkal tette? Hogyan kellene? Szép szóval megkérni a rablót, hogy tegye már le a kezéből, amit éppen vinni készül?
Szerintem már ott tartunk, hogy mindez egyszerre kellene: fokozott rendőri jelenlét, és ha nem is polgárőrség, de valami erős civil összefogás, no meg szigorúbb törvény és gyorsított eljárás. Akkor talán megint nyugodtan hajtanák álomra a fejüket az emberek azokon a településeken, amelyek most naponta szerepelnek a fekete krónikákban a bűncselekmények tűzfészkeként.
