Több mint egy hete zajlik Szerbiában a tejháború. Mindannyian megtanultuk mi az aflatoxin, honnan jön, hova megy, láthattunk minisztert, aki tejet vedel, termelőket, akik locsolják, és felügyelőket, akik meg bevonják azt az üzletekből.
Mindeközben, jó szerbiai szokás szerint, az egész téma régen kisiklott arról a vágányról, ahol futnia kellett volna és átalakult két tisztségviselő, két párt és két kormány csatájává. És ha már így van, napi politikai témává vált az is, hogy melyiküknek van igaza, illetve melyikük a vétkes.
A válasz pedig egyszerű, mindkét Gorannak igaza van, mint ahogy mindkettő vétkes is. Igaza van Goran Ješić tartományi titkárnak, amikor arról beszél, hogy a tej aflatoxinnal szennyezett és igaza van Goran Knežević mezőgazdasági miniszternek is, amikor arról beszél, hogy a tejben talált szennyezés ugyan meghaladja a határértéket, de csak hosszabb távon lehetne káros hatása.
De, ami a fontosabb, mindketten vétkesek, mindketten felelősek az előállt helyzetért, és ezzel kapcsolatban teljesen lényegtelen, hogy ki kezdte és ki volt az, aki visszaütött. A köztársasági minisztert erkölcsi és szakmai felelősség terheli azért, mert igyekezett elmismásolni a problémát, ami szemmel láthatóan létezik. Ha valakinek, akkor egy miniszternek vakon kellene tartania magát a törvény betűjéhez, és ha egyszer a jogszabály előírja, hogy a megengedett aflatoxin-arány 0,05 mikrogramm kilogrammonként, ez azt jelenti, hogy akkor is szennyezésről beszélünk, ha annak részvétele 0,051, arról nem is szólva, ha ez az a érték ennél 30–40 százalékkal több. Ha letagadta, hogy a vizsgálatok eredményei meghaladják ezt az értéket – márpedig a bevizsgált tej túlnyomó többsége esetében ez a helyzet – akkor a miniszter nem mondott igazat, erkölcsi felelősség terheli, ezért le kellene mondania azonnali hatállyal, nem pedig tejvedelő one-man-show-t tartani a kamerák előtt. Ettől már csak az lett volna ízléstelenebb, ha az orra alatt keletkező tejbajuszt mondjuk Riska boci nyalta volna le.
Viszont legalább ekkora a felelőssége Goran Ješić tartományi mezőgazdasági titkárnak, mégpedig azért, ahogyan lekommunikálta ezt a dolgot. Normális esetben nyilván konzultálnia kellett volna fentebb említett kollégájával és druszájával. Azzal azonban, ahogyan a problémát nyilvánosságra hozta, a tartományi titkár pánikot keltett a lakosság körében, visszaélt egy olyan élelmiszer-ipari termékkel, amelyet a legkisebbek fogyasztanak, és ezzel erkölcsi és anyagi kárt okozott elsősorban a szarvasmarha-tenyésztőknek és a tejtermelőknek, vagyis olyan kisembereknek, akik ebből élnek, ebből tartják el a családjukat. Mivel egy olyan érzékeny témát, mint amilyen az élelmiszer biztonsága, ócska, minden szint alatti pártok közötti leszámolásra használt fel, esetében is az lenne az elvárható, hogy mondjon le tisztségéről.
Haladók és demokraták is ebben az ügyben elégtelenre vizsgáztak. Miközben egymást fröcskölték tejjel, mind a mai napig senki se vette a fáradtságot és nem magyarázta el a pánikba esett polgároknak, hogy mit jelent ekkora szennyezettség, milyen következményei lehetnek, adjuk-e a tejet a gyerekeknek, ha igen, akkor esetleg milyen pótkezeléssel és így tovább. Íme, egy újabb botrány, amelyben a játék mindannyiunk egészségére megy ki, ám mi, az egyszerű emberek egyáltalán nem vagyunk fontosak, mert ez a probléma csak egy eszköz a felelőtlen és önmagukba fordult politikai erők kezében arra, hogy a riválissal leszámoljanak.
És ebben az esetben is párhuzamos felelősségről van szó. A haladók, országos hatalmuktól megrészegülve tűzzel-vassal igyekeznek lejáratni, tönkretenni a tartományi vezetést, ahol a demokratáknak hajszál híján abszolút többségük van. A másik oldalon meg ott vannak a demokraták, akik mivel ellenzékben még mindig nem találták meg a helyüket a politikai porondon, ezt a témát igyekeznek felhasználni arra, hogy lejárassák a haladókat, rést üssenek a pajzson és megtörjék azok pillanatnyi népszerűségét.
Időközben pedig Rodolfót is visszaidézték, aki ismét elmondja emlékezetes mondatát: Figyeljék a kezemet, mert csalok! Mert ezt teszik ismét. Csalnak, mellébeszélnek. Mert, miközben a jónép a tejpingpongot figyeli, ismét sikerült elvonni a figyelmet a valós problémákról. A munkanélküliségről, arról, hogy a legnagyobb gyárak, mint amilyen a smederevói acélművek, vagy pedig a bori bányaipari komplexum, továbbra sem termelnek, hogy továbbra sincs az országnak semmilyen gazdasági stratégiája, hogy a külföldi tőkét továbbra is csak úgy emlegetjük, mint Columbo feleségét (aki biztosan létezik, de még nem láttuk) vagy pedig, hogy drágulni fog a villanyáram. A pártok egymással és önmagukkal vannak elfoglalva, ilyen mellékes dolgokkal egyszerűen nincs idejük foglalkozni.
