Ki verte meg több egymást követő csatában a félelmetes, addig legyőzhetetlennek hitt római hadsereget és ostromolta Rómát, az akkori világ fővárosát? Hannibál, a zseniális karthágói hadvezér, vagy a serege? És ki teremtette meg a világtörténelem eddigi legnagyobb összefüggő területű birodalmát? Dzsingisz kán, vagy a mögötte nyomuló mongol-tatár harcosok? Ki győzte le a fasizmust? Churchill, Roosevelt és Sztálin, vagy a vérüket, életüket áldozó amerikai, angol, szovjet katonák milliói?
A történelmi példák és költői kérdések vég nélkül folytathatóak, a válaszok pedig sohasem egyértelműek és kizárólagosak. Mert mit értek volna a mégoly zseniális hadvezérek, elnökök és diktátorok, ha ott álltak volna egyedül a csatamezőn, sereg nélkül, és mit ért volna maga a felfegyverzett tömeg vezér és irányítás nélkül? Vezér és serege: amit ér, és amit el tud érni, azt csakis együtt és kölcsönhatásban tudja elérni, külön-külön nem érnek szinte semmit.
Ki fektette le a vajdasági magyar (politikai) érdekvédelem alapjait? Ki hozta létre 1990-ben Doroszlón a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét? Ki fogadta el 1992-ben Kanizsán a vajdasági magyar autonómiatörekvéseket rendszerbe foglaló Memorandumot? Már a kérdés(ek) felvetése magában hordozza a választ. Akkor és ott, azokban az években Ágoston András és az érdekszervezet alapító tagjai együtt és közösen voltak, kerültek, mertek kerülni abba a helyzetbe, hogy felvállalják ezt az – akkor még kiszámíthatatlan kockázattal és veszéllyel járó – küldetést. A VMDK 23 évvel ezelőtt elfogadott Alapszabálya rögzíti például a következő célkitűzéseket: „a választott hatósági szervekben való arányos részvétel és együttműködés, valamint az igazgatási és igazságszolgáltatási szervekben való megfelelő képviseltetés joga”, „az anyanyelv használatának joga a hatósági és igazságszolgáltatási szervekkel való érintkezésben és a közéletben általában”, „a kisebbségi intézmények, szervezetek, egyesületek és klubok megalakításának és működésének joga”, „a kisebbségi nyelvű nyilvános tájékoztatásra való jog”, „a kisebbségek nyelvén folytatott művészi alkotómunka ápolása és védelme”, „a jog az anyanyelvű általános és középfokú oktatásra, valamint a megfelelő felsőoktatási forma biztosítására”, valamint „a jog az anyaország intézményeivel való szervezett kapcsolatokra, az ott nyújtott anyagi kedvezmények szabad használatára a
tudomány és kultúra területén” (ugye ismerős a lista?). A Kanizsán elfogadott Memorandum, abból a kulcsmegállapításból kiindulva, hogy „az egyén szabadsága nemzeti szempontból nem biztosítható, ha magának a nemzeti kisebbségi csoportnak (népcsoportnak) nem nyújtanak védelmet, ezért a nemzeti kisebbségek számára csak a kollektív jogok biztosítása jelenti a szabadság és az akaratnyilvánítás reális lehetőségét”, célként tűzi ki a perszonális autonómia megvalósítását, ami egy választott szervet jelent („a magyar népcsoport parlamentjét” – sic!), amelynek a vezető szervébe történő választás „általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással történik”. Vagyis, ha ma perszonális autonómiáról, Magyar Nemzeti Tanácsról és annak munkájáról, sikereiről beszélünk, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mindennek az ideológiai alapjait mikor, hol és kik rakták le. Ez a történelmi VMDK és az aktív politizálástól most visszavonulását bejelentő Ágoston András szintén történelmi érdeme, amit senki kétségbe nem vonhat és már el nem vehet tőle.
A tudomány a mai napig kutatja a földi élet megjelenésének eredetét. Az egyik divatos elmélet szerint az életet az „ősleves”, azaz a víz jelenléte tette lehetővé, amelyben szabadon elegyedhettek a bennük levő elemek és anyagok, mígnem az egyik ilyen anyagkombinációból létrejött az élet legegyszerűbb formája. A VMDK egyben a vajdasági magyar politikai közélet őslevese: ebből vált ki, jött létre, kombinálódott össze, született és halt meg szinte az összes többi párt és szervezet, amely aztán az evolúciós folyamat során szépen el is tűnt a palettáról, mert életképtelennek bizonyult, vagy épp erősödött meg és élt túl (nem kell aggódni, így lesz ez a jövőben is, az evolúció törvénye alól nincs kivétel: ami természetellenes és életképtelen, az előbb-utóbb el is fog tűnni). Ennek az evolúciós folyamatnak lett áldozata később valamilyen módon maga a VMDK, és Ágoston András is, aki egy bírósági döntés következtében kénytelen volt elhagyni eredeti pártját és létrehozni a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot. Ez egy új fejezet megnyitását jelentette Ágoston politikai pályafutásában.
Kevésbé dicsőségeset. A VMDP elnökeként ugyanis Ágoston Andrásban valami oknál fogva az a meggyőződés alakult ki, hogy a polgárokkal, szavazókkal, sajtóval, egyáltalán, a nyilvánossággal való kommunikáció legmegfelelőbb módja: a közleményírás. Az évek során aztán ez a meggyőződés olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy a „legmegfelelőbb” jelzőt felváltotta a „kizárólagos”. Az ország, a világ és a magyarság sorsát befolyásoló bonyolult összefüggések fáradhatatlan elemzése oda vezetett, hogy a 16 év során szorgosan gyártott hírlevelek és közlemények egybefűzve minden bizonnyal vetekszenek az Encyclopaedia Britannica terjedelmével, ennek a bezárkózásnak a következményeként pedig a VMDP is folyamatosan szorult ki a közéletből, tartományi és különböző önkormányzati pozícióiból. A VMDP a mai napig szereti önmagát „programpárt”-ként (és nem „versenypárt”-ként) meghatározni, az igazság azonban az, hogy a szervezet tevékenységét legtalálóbban meghatározó definíció nem is az egyik, és nem is a másik, hanem a harmadik: közleménypárt.
Csorba Béla, a VMDP új elnöke első nyilatkozataiban azt hangsúlyozta, semmilyen jelentős változás nem várható az eddigi vonalvezetéshez képest. A célkitűzéseket illetően ez alapvetően rendben is van, de a szavazóbázissal és a nyilvánossággal való kapcsolattartást illetően talán mégsem ártana egy radikális irányváltás. Enélkül ugyanis nehezen képzelhető el a párt fennen hangoztatott (másik) fő célkitűzése: az, hogy reális alternatívát jelentsen a „jelenlegi vajdasági magyar egypártrendszer”-rel szemben.
