Három témával foglalkozik állandóan az elmúlt bő egy évtizedben Szerbia: Koszovóval, Európával és azzal, hogy mikor lesznek választások. Ezért volt olyan tragikus az a pillanat, amikor az ország, engedve a nemzetközi nyomásnak, kiadta az utolsó hágai körözöttet: a közvélemény ugyanis egy szintén többéves témával lett szegényebb, Hágáról már nem hallhattunk annyit ezek után. Kisebb múló botrányok jönnek-mennek, de az említett három téma az hazánkban örök.
Az első kettő rendezetlen viszonyokat takar, arra utal, hogy az országnak még tisztáznia kell azt is, mit akar Koszovóban, s azt is, mit lesz hajlandó megtenni az európai integrációs folyamat sikere érdekében. Ez a két kérdés miatt vívódnak politikusaink jó egy évtizede, csak nagyon lassan és nagyon fájdalmasan felfogva azt, mi is a valóság, milyenek a megvalósítható tervek, mi az, amit valóban kaphatunk, s van-e valami egyáltalán, amit még elveszíthetünk.
Olyan periódusokban, amikor az említettek közül éppen egyik kérdés kapcsán sem történik semmi izgalmas, mindig elő lehet kapni a mellényzsebből a harmadik témát, a választásokat. Jól jön az ellenzéknek és hatalomnak egyaránt. Az ellenzékiek ilyenkor magabiztos kijelentéseket tehetnek, eltekinthetnek az építő jellegű kritikától és érzelmektől fűtött bírálatokat mondhatnak ki, nem kell sokat foglalkozniuk azzal, min változtatnának, ha történetesen éppen a miniszterelnöki székben ülnének, elég, ha hangzatos frázisokat pufogtatnak, elég, ha felkeltik egy rövid időre a média figyelmét, a munka ezzel el is van végezve, s a pártokban a kreatív csapatok máris hozzáláthatnak a következő frázis kiötléséhez. Jól jár azonban a választási esélylatolgatásokkal a hatalom is. Senki sem beszél ugyanis arról, hogy mennyire eredménytelen mindaz, amit csinál, mennyire feleslegesen utazgatnak az illetékesek ide-oda, mekkora gondjai vannak az államnak, mennyire nem változott meg semmi sem, vagy éppen mennyivel lett rosszabb minden. Ha tehát Koszovó és Európa kapcsán nem is találják meg pártjaink a közös nevezőt, a választási láz kialakítását illetően mindig létezik a teljes konszenzus. Erről szól tulajdonképpen az elmúlt évtized szerb politikája: minél nagyobb port kavarni a politikai színtéren, s amikor az éppen hatalmon lévő pártnak az a leginkább megfelel, tartani egy megmérettetést – a kampánnyal meg a választások utáni egyeztetésekkel, mandátumszámlálgatással is elmúlik jó néhány hónap –, s amikor lezárul az egész folyamat és munkához lát az új kormány, elölről lehet kezdeni az egészet.
Így történt, hogy a jelenlegi kormány megalakulását követő hónapokban máris hallhattunk a rendkívüli választások lehetőségeiről. Akkor, amikor arra az égvilágon senkinek sem volt rá reálisan szüksége. A hatalmi pártnak azért nem, mert lehet, hogy nőtt valamelyest a támogatottsága, ennél nagyobb hatalmat és befolyást viszont már aligha szerezhet bármelyik jövőbeni kormányban. Az ellenzéki pártoknak meg azért nem, mert valamennyinek csökkent a népszerűsége, s egyesek a parlamenti küszöbbel is igencsak megküzdenének, mások meg teljesen szétforgácsolódtak, s kevesebb mandátumot szereznének, mint amennyivel ilyen szétzilált állapotban is rendelkeznek. Az államnak meg azért nincs szüksége újabb szavazásra, mert már anélkül is csődbe jutott, nincs szüksége még egy efféle lökésre a szakadék szélén.
Most éppen az időközi tartományi képviselőházi választások kapcsán folynak a szánalmas mellébeszélések. A haladók és a szocialisták minden második mondatukban követelik a választások kiírását Vajdaságban, mivel jelöltjeik három választókerületben megnyerték a voksolást. Arról feledkeznek meg csupán szándékosan megemlítést tenni, hogy az adott választókerületekben egyébként is mindig ezek a pártok győznek, így semmilyen reális alapja sincs annak, hogy a tartományi vezetőség megingásának véljék legutóbbi győzelmüket. Olyan ez, mintha Kosovska Mitrovicán tartanának rendkívüli választásokat, nyernének a radikálisok vagy Koštunica szerbiai demokratái, s az országos választások kiírását követelnék, mert ők a legerősebbek. A demokraták, másfelől, szintén pártjuk erősödéséről beszélnek, hiszen, mint mondják, a három jobboldali beállítottságú választókerületben most még több szavazatot szereztek maguknak, mint a rendes választások során, 2012-ben. Így tehát: mindenki erős, mindenki nyert!
Köztársasági szinten sem különbözik sokban a helyzet: ellenzék és hatalom egyaránt választásokról beszél. Hogy azonban minden teljesen hitelesnek tűnjön, a hatalom igyekszik időnként kijelenteni: stabil a kormány, vagy nem stabil, de előbb majd átalakítjuk...
A szomorú igazság az, hogy továbbra is egy személy kezében van, s nem a demokratikus folyamatok eredményétől függ az, hogy mikor választunk. Az ország fejlettségi szintje tekintetében édes mindegy, hogy ezt az illetőt Tadićnak vagy Vučićnak hívják. Akkor választunk majd, amikor a közvélemény-kutató cégek megfelelő hosszúságúra állítják be a hatalmi párt színes táblázati oszlopát úgy, hogy a potenciális partnerei se maradjanak túlságosan mélyen. Vagy annyira magasra állítják be, hogy potenciális partnerekre már szükségük se legyen. Mi pedig majd figyeljük a kampányt és szavazunk. Elsősorban azért, mert meg vagyunk róla győződve, hogy ezzel a jogunkkal élnünk kell. Másodsorban pedig azért, mert – dacolva minden ténnyel – mégsem hagyjuk eloltani azt a bennünk pislákoló reményt, hogy egyszer még megéri majd ekképp cselekedni.
