Zoran Đinđićet tíz évvel ezelőtt, március 12-én 12:25-kor meggyilkolták. Egy orvgyilkos golyója végzett vele. De csak vele, vagy azzal is, amit ő képviselt? Egyáltalán miért beszélünk annyit róla? Miért dicsérjük őt állandóan? Hisz neki is voltak hibái. Kezdetben ő is nacionalista volt. Ő is ott volt az egyik emlékezetes palei ökörsütésen. Egy egész sor olyan kompromisszumba ment bele, amelyeknek káros következményei voltak. És a sort még folytathatnánk. Tehát akkor, miért is? A válasz egyszerű. Azért, mert Zoran Đinđić volt az egyetlen politikus az elmúlt mintegy három évtizedes időszakban, aki szakítani akart a régi beidegződésekkel, az ortodox pravoszláv és ittörökített török hagyományok keveréke folytán kialakult posványos, korrupt, visszahúzó, helybenjáró társadalommal, és Szerbiát a nyugati értékrendbe akarta besorolni. A kommunizmus bukásától errefelé az egyetlen szerb politikus volt, aki számára nem olcsó szavazatszerzés volt az európai Szerbiáról szóló mese, hanem program, vízió, célkitűzés. Hogy kik ölték/ölették őt meg? Nemcsak az oroszbarát, konzervatív erők voltak e szövetség tagjai, hanem azok is, akik barátainak, munkatársainak nevezték magukat, de akik egy percig sem hittek eszméiben, azok csupán eszközként szolgáltak számukra, hogy saját mocskos kis szemétdombjaikat építgethessék.
Igen, Zorant meggyilkolták. Eszmei öröksége azonban itt maradt. De vajon akad-e ma, tíz év után olyan opció, olyan személy, aki ezt felvállalja és továbbviszi?
Nos, a Demokrata Párt semmiképp. Igazából a demokraták voltak az elsők, akik megtagadták őt és vízióját. Boris Tadić, aki a pártelnöki tiszségben a helyére lépett, úgy viselkedett ezzel az örökséggel, mint ahogyan az ember az ócskapiaci antikvárius asztalán turkál. Ami tetszik, elvesszük, ami nem, azt ott hagyjuk, feltúrva az asztalt. Így hát magához vette az európai Szerbiáról szóló mesét, marketinges barátai kezébe adta, akik nyolc hosszú éven át csomagolták azt be újra és újra és adták el a jónépnek ócska, populista, demagóg reklámszlogenek kíséretében, amelyeket szintén az antikvárius asztalról szedtek össze, mert tudták, az emberek „bekajálják”. Ilyeneket, hogy: jólét, munka, utazás, családi ház. Saját kis imázsának építgetéséhez és hatalmi holdudvarának megszilárdításához semmi sem volt neki drága, Tadić gyakorlatilag mindent elárult és kiárusított, ami Đinđićet és hitvallását jelképezte. Először azzal az emberrel paktált le és feküdt össze, aki világnézeti szempontból Đinđić ellentéte és részben sírásója volt: Vojislav Koštunicával. Aztán, amikor a lapjárás máshogy kívánta, jöhettek a szocialisták, az a párt, amelynek ma már megérdemelt helyen lévő egykori elnöke meg akarta Đinđićet gyilkoltatni, amiért kénytelen volt egy időt külföldön tölteni. (A mostani pártelnök pedig a néhai kis pionírja volt akkor.) De eladott minden mást is. Mindezek ellenére megvolt a lehetősége, hogy legalább részben beteljesítse Đinđić politikai végrendeletét. Befejezte az együttműködést Hágával, ám piaci alkudozássá silányította azt, a regionális megbékélésből divatfotózást csinált, a koszovói problémát hagyta elkomplikálódni, Európa helyett az oroszoknak kezdte kiárusítani a szerb gazdaságot, miközben a demokrata uralom idején eluralkodott a pártemberek dölyfössége, a politikai revansizmus, mértéktelen méreteket öltött a korrupció, a privatizáció örve alatt szétosztotta a gyárakat maroknyi szerb oligarchának, akik cserébe finanszírozták őt és a DP-t, és akik már Milošević idején is remekül elvoltak kiváltságaikkal. Mindeközben meg Európa és úgy általában a normális élet egyre távolodott.
Azzal, hogy ma Dragan Đilas személyében egy olyan ember áll Đinđić egykori pártjának az élén, aki tagja sem volt a pártnak a kilencvenes és kétezres években, akinek annyi köze van Đinđićhez és politikájához, mint Šešeljnek a politikai korrektséghez, tulajdonképpen csak jelzi, hogy a kör bezárult. Ennek a pártnak már semmi köze Đinđić Demokrata Pártjához.
Tadić idején Slobodan Gavrilović, a DP alelnöke mondta azt, hogy „Emberek, itt az ideje, hogy Zoran Đinđić holttestét kidobjuk a Demokrata Pártból”. Mára a holttestet kihajították, sőt, akkorát lendítettek rajta, hogy az a párt portájáról is kikerült.
Sokáig Čeda Jovanović és az LDP tettek úgy, mintha a đinđići utat járnák. Esküdöztek égre-földre, az ő eszméire, sőt, ameddig úgy-ahogy hitelesnek tűnt, addig Čeda a ’96-os diáktüntetések vezéreként megszokott emelt hangon és szenvedéllyel előadott beszédeket tartott, aztán, mivel tartalom nem volt mögötte, ez is ugyanúgy megfakult, mint Tadić díszes európai csomagjai.
De vannak itt még keselyűk, akik a tüzet Prométheusz módjára magához ragadó Đinđić máját tépik, és hulláján áttaposva igyekeznek maguknak politikai tőkét kovácsolni. Zoran Živković, aki tíz évig remekül elvolt csendben, magánvállalkozásaival, most egy Új Pártot hoz létre, amely nyilvánvalóan szintén Đinđić eszméiből mazsolázik. Azt, hogy az ő csomagolása milyen lesz, nem tudni, a mögötte lévő tartalmat viszont sejthetjük: nagyjából kimerül egy bársonyszékben és az általa nyújtott előjogokban.
Igen, Zoran Đinđićet tíz évvel ezelőtt, március 12-én 12:25-kor meggyilkolták. És teszik ezt azóta is minden áldott nap, áttaposva a holttestén, az eszmei örökségén holmi jellegtelen, önjelölt próféták, akik neki még az árnyékai se lehetnének. Tavasz van, egyre gyakrabban süt ránk a nap, a napfényben pedig az árnyékok előbb vagy utóbb eltűnnek.
