Catherine Ashton, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, a Belgrád és Prishtina közötti tárgyalássorozat koordinátora szerdán ünnepelte 57. születésnapját. Szülinapi bulija nem volt, de este 11 óra tájban, egy majdnem 12 órás maratoni tárgyalást követően, azt nyilatkozta, hogy nem is tölthette volna jobb társaságban a napot, mint Ivica Dačić szerb és Hashim Thaçi koszovói miniszterelnökökkel beszélgetve, egyezkedve, „előrelépésre” jutva. Ízlések és pofonok, mondhatnánk.
Hetedik alkalommal találkoztak így hármasban. A brüsszeli tárgyalássorozatnak már több olyan állomása volt, amit sorsdöntőnek, véglegesnek, utolsó alkalomnak titulált a szerbiai sajtó. A hetedik sem lett utolsó, végleges, a mindent eldöntő megbeszélés. Azt mondják az értekező felek, hogy sikerült egyről a kettőre jutni, de a végleges megállapodás még messze van.
Ha sorba vesszük, hogy mit tudunk – vagyis mi az, amit tudni vélünk – akkor kiderül, hogy a sötétben tapogatunk. Mármint mi, külsősök. Ez a tárgyalássorozat olyan, mint egy nyomozati szakaszában lévő bírósági ügy – amíg nem készül el a vádirat, addig nem beszélnek róla, részleteket vagy csak „megbízható forrásból” vagy sehogy sem tudunk meg.
Szerb oldalról – ha csak retorika szintjén is – a koszovói szerbek jövője, jóléte a legfontosabb. A szerbek által lakott községekből akar Belgrád egy olyan közösséget alakítani, amely a lehető legmagasabb önrendelkezési szinten funkcionálna. Prishtina még néhány hete erről hallani sem akart, mindenkinek egyenlő jogokat garantál Koszovó, mondták.
Most pedig arról beszélünk, hogy közelednek az álláspontok, már majdnem megszületett a megállapodás. Akármi is legyen az. „Nem mondhatom, hogy távol vagy közel vagyunk a megállapodáshoz, ugyanis a nézőpont percenként változik”, hangzott el Dačić szájából a legutóbbi találkozó után.
Talán ez a mondat írja le legjobban azt, ami történik. Ha valami miatt fontos a Dačić–Thaçi–Ashton hármas, az nem más mint az, hogy sikerült normális mederbe terelniük a dolgokat. Csak gondoljuk végig, mi minden történt Koszovóban, mennyi rossz kiváltó oka volt az, hogy Koszovóra hivatkozva ezt vagy azt tett a szerb és a koszovói mindenkori vezetőség – Ivica Dačić és Hashim Thaçi ezelőtti koszovói szerepvállalása után is érdekes őket együtt látni, arról beszélgetni, amiről. Valljuk be: az, hogy ők együtt vannak, tudnak beszélgetni anélkül, hogy egymásnak esnek, már eredmény.
A „Kosovo je Srbija” graffitik idővel lekopnak, a falakat átfestik vagy lebontják, a szerb államvezetés lassan felhagy a koszovózással, majd marad a diplomatikus megoldás. Szerbia sohasem ismeri el Koszovó függetlenségét, ezt soha senki nem is kéri majd tőle, Koszovó megmarad olyannak, amilyen, azzal, hogy a szerbek lakta községek mégis kapnak valamiféle névleges autonómiát. Ez is csak találgatás, de néha a legegyszerűbb megoldás a legjobb – semmi sem változik; csak a jelenlegi helyzetet papírra vetik, ezzel minden feltételnek megfelel, hogy dokumentumnak hívjuk, amit alá lehet írni. Aláírás egyenlő megállapodás, egyetértés.
És akkor? Akkor lehet majd azt mondani, hogy Belgrád engedett, lenyugodott, elfogadta a realitást. Prishtina úgyszintén, mert mégis lesz a szerbeknek autonómiájuk – lehet annak majd más nevet adni, akár valamiféle felügyelő irodát nyitni Mitrovica északi részén, nem konzulátust, csak irodát –, és mondjuk Prishtina sohasem kéri majd Szerbiától, hogy ismerje el függetlenségét. Minek is kérné? Koszovói valóság eddig sem egy volt – párhuzamosan létezik belgrádi Koszovó és prishtinai Koszovó –, ez a kettősség megmarad, csak nem valamiféle negatívumként élik meg, hanem valóságként.
Per pillanat a nyugalmon van a hangsúly. Azon, hogy nyugodtan, emberhez méltóan viselkedik Brüsszelben a szerb és a koszovói miniszterelnök. Nyugalom, színházi elemekkel. Az első közös sajtótájékoztató is egy ilyen mozzanat volt. Ezen bizonyította be Ivica Dačić és Hashim Thaçi, hogy a 12 órán át tartó tárgyalás után még egészben vannak, senkinek sem esett bántódása, és egy a céljuk. Ami néha közel, néha távolabb van, ugyebár.
Ez a szerdai nap volt – a történelmi sajtótájékoztatóval – Catherine Ashton igazi ajándéka. Le tudta nyugtatni a két, évtizedek óta egymással szemben álló felet, akik immár annyira jól kijönnek egymással, hogy Brüsszelből egy gépen utaztak tovább New Yorkba.
A végeredményt pedig majd egyszer megismerjük. Aleksandar Vučić kormányfő-helyettes már próbálja felkészíteni a szerb közvéleményt a legrosszabbra: szerinte semmi esélyt nem adtak szerdán (sem) Szerbiának arra, hogy elfogadja a felkínált lehetőséget, ugyanis Belgrád képviselőin kívül senki sem volt hajlandó kompromisszumra. Vagyis, lassan el kell kezdeni használni azokat a retorikai fordulatokat, amelyek semmi másról nem szólnak majd, csak arról, hogy Koszovó mögött ott áll az Egyesült Államok és az EU nagyobb része is, ami nem jelent mást, minthogy a nagyhatalmak akarata érvényesül, a jelenlegi szerbiai államvezetés pedig oldja meg a döntések hazai tálalását.
Erre néhány hete van még Belgrádnak. Április 2-ára tervezik a nyolcadik brüsszeli találkát, az EU-s országok külügyminiszterei 22-én vagy 23-án tárgyalnak a Belgrád–Prishtina sagáról, júniusban kaphatjuk meg az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésének dátumát. Addig pedig lassan lehet kiszivárogtatni információkat a tárgyalássorozatról is, a megállapodásról is. Belgrádban természetesen úgy, hogy úgy tűnjön, Dačić és társai okosan, megfontoltan cselekedtek, nem adták fel, hetekig keresték a megoldást, de a nagyhatalmak akaratának nem tudtak ellent mondani. A prishtinai lapok szalagcímeiben is ugyanaz lesz a téma, csak másképp tálalva – Koszovóban annak örülnek majd, hogy függetlenségük újabb bizonyítást nyert.
Az egyértelmű, hogy kompromisszumok után nem lehet mindenki maradéktalanul elégedett. A helyzet viszont megérett arra, hogy felnőtt emberek módjára végre kimondják azt, amit mindenki tud: lehetőség szerint a „függetlenség” szó használata nélkül kell elismerni, Belgrádnak semmilyen fennhatósága nincs Koszovóban.
