Feltette nekem egy ismerősöm a minap a kérdést, mi a véleményem a lusztrációról, magyarul az átvilágításról. Nem túl szofisztikált és a jogi szóhasználatot is mellőző azonnali válaszom ez volt: marhaság. A dolognak az apropója a Vajdasági Szociáldemokrata Liga kampánya volt, amelynek során az átvilágításról szóló törvény hatályának meghosszabbítása mellett szállnak síkra. A most hatályos törvény, amely az 1976. március 23. és a jogszabály elfogadása közötti időszakban elkövetett gaztettekre, emberi jogok megsértésére vonatkozik, ugyanis májusban lejár.
A Magyar Szó címoldalán megjelent fizetett hirdetés szövegileg és vizuálisan is nagyon hatásos: „Figyelem! Még 3 hónap és szárazon megússzák a kitelepítéseket, a gyilkolást, a gyűlölet szítását, a nyomorba döntésünket, a kényszerű mozgósítást” olvasható az üzenet, amitől gondolom a kilencvenes éveket át- és túlélő emberek gyomra azonnal görcsbe rándul.
Magát a ligások kampányát, politikai szempontból nem kívánom részletesebben elemezni, úgy gondolom üres pontszerzési akció, egy olyan történet, amellyel úgy vélik, magukra vonhatják a közvélemény figyelmét, miközben ők is pontosan tudják, hogy amit követelnek az… mint már leírtam. Csak egyetlen kérdés merül fel a VSZL-lel kapcsolatban. Miközben ott voltak ebben a 10 évben is a hatalomban, miért nem kampányoltak az átvilágítás mellett?
Na de hagyjuk ezt, úgy gondolom, sokkal fontosabb maga a lényeg, amiről az átvilágításnak szólnia kell(ene). Ha a fenti kifejezésnél szalonképesebben és komolyabban szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hogy az átvilágításra ugyan szükség lett volna, de mivel elmaradt, ma már megkésett kezdeményezésről van szó.
Végre lehetett volna hajtani 2000 októbere után. Igazából már akkor is késő volt, amikor 2003 májusában elfogadták. Ekkor Đinđić már halott volt, az októberi tűz kihunyt és Koštunicán keresztül pontosan azok az erők igyekeztek visszakapaszkodni a hatalomba, akikre vonatkozott volna. De már akkor is csak félmunkát lehetett volna végezni. Belgrádi újságíró kollégák a saját szemükkel látták, hogy október 5-e után napokig fekete füst szállt fel az állambiztonság épületének kéményéből, ugyanis tonnaszámra égették el a bukott rezsimet terhelő dokumentumokat.
Fontos részlet, hogy a dolog lényege nem az, hogy az érintetteket – vagyis azokat, akik üldözték a kisebbségeket, az ellenzékieket, a szabadságharcosokat, akik falvakat telepítettek ki és fegyverrel fenyegetőztek, vagy éppen kirúgták a munkahelyükről a másként gondolkodókat – börtönbe juttassák, hanem, hogy eltiltsák őket a közszerepléstől. Nem volt ugyan a kilencvenes években még internet, ezért azt az időszakot nehezebb visszakeresni, de mindannyian tudjuk, kik voltak azok, akikre a fentiek vonatkoznak. Egészen konkrétan, ha holnaptól el kellene, vagyis inkább el lehetne tiltani a közszerepléstől az érintetteket, nem lenne államfőnk, kormányfőnk, első kormányalelnökünk, de egy-két minisztérium vezetése is felszabadulna. Jelenleg az a helyzet, hogy részben ugyanazok a pártok irányítják az országot (a szocialista–radikális tandem helyett szocialista–haladó, vagyis újradikális), de ráadásul ugyanazok az emberek is vannak tisztségben, akik akkor is ott voltak. Kérdem én, van-e bárki is annyira naiv, hogy elhiggye, ők majd önmagukat átvilágítják, beismerik bűneiket, elnézést kérnek a kilencvenes évekért, visszaadják sok ember ifjúságát, lelki nyugalmát, munkahelyét, családját, elesett fiát, apját, hazahívják az akkor elköltözöttek tömegeit és szépen kivonulnak a hatalomból? Nem hiszem.
Sokat hangoztatják az aktuális hatalom felállása óta, hogy nem a múlttal kell foglalkozni, hanem előre kell tekinteni. Ez így rendben is van, egyetlen bökkenővel. Ne azok mondják ezt, akiknek nem tiszta a lelkiismeretük, és akik lelkének az átvilágításakor csak egy sötét foltot látnánk.
Dušan Bajatović, az SZSZP alelnöke, aki pontosan tudja, kivitelezhetetlen dologról van szó, immár cinikusan ki is állt a ligás követelés mellett. Sőt, mint mondta, ki kellene az átvilágítást terjeszteni mindazokra, akik a nép kárára gazdagodtak meg a privatizációs folyamatban és más ügyekben. Ironizálhat Bajatović és célozgathat a 2000-es évek piszkos gazdasági ügyleteire, de vezessük végig, amiről beszél. Azok, akik a nép kárára gazdagodtak. Soroljuk: régi devizatakarék, fejlesztési kölcsön, mesterségesen gerjesztett hiperinfláció, cigaretta-, kőolaj- és egyéb hiánytermékek csempészete és azok feletti monopolhelyzet. Mindezen ügyek szálai Milošević kezében futottak össze és legközelebbi (nevezzük őket így) munkatársai profitáltak a legtöbbet, vagy ha intézményesen nézzük, akkor a Szerbiai Szocialista Párt.
Az egész kezdeményezés tehát egy marhaság. Meg lehet a törvény hatályát akár további száz évvel is hosszabbítani, a gyakorlatban annyi értelme lenne, mintha egy zseblámpával próbálnánk átvilágítani egy betonfalon. Legfeljebb a saját árnyékunkat láthatnánk, amelyik éppen röhög rajtunk.
