A vér nem válik vízzé, szoktuk mondani. Ezért nem kell meglepődni azon, hogy előbb utóbb problémája lesz annak a politikusnak, akinek évekig területi követelményei voltak másokkal szemben, hallani sem akart az Európai Unióról, de néhány év elteltével már az ország legfőbb célkitűzéséről beszélve szónokol az EU-ról, arról a helyről, ahova igyekszik Szerbia is. Ha furcsa volt a választások után a Nikolić–Vučić–Dačić triót hallgatni, akkor most egy kicsit visszatértek az azelőtti énjükhöz. Jönnek a „nem”-ek, a történetek arról, hogy ki, mit akar ráerőltetni Szerbiára, meg arról, hogy a szerb vezetés makacsul ragaszkodik igazához, „természetesen” az észak-koszovói nemzettársaik érdekeit szem előtt tartva.
Belgrád hétfőn nemet mondott, a további tárgyalások folytatását kéri. Úgy látszik, erre a koszovói vezetőség és Brüsszel is hajlandó. Azon már túl vagyunk, hogy a tárgyalás egymagában a legfontosabb, a tény, hogy sikerült leülniük egy asztalhoz. Lehet, jó kiindulópont volt, de a tárgyalási pozíció lényegesen különbözött. Meg kell volna beszélni a „hogyan tovább”-ot. A „hogyant”, és nem a „mit”. Ez nem sikerült.
Azt senki se várta, hogy néhány hét alatt a szerbek meg a koszovói albánok puszipajtások lesznek, de talán abban bízhattunk, hogy a fentebb említett szerb vezetők valahogy be tudják csomagolni azt, hogy ha mi Nyugat felé vettük az irányt, és egy élhetőbb országot akarunk teremteni, akkor le kell nyelnünk azt a bizonyos békát. Ez sem jött össze. Vagy nem merték, vagy maszlag az, amiről eddig egyébként beszéltek, és ezért tartunk most ott, ahol a part szakad.
Cathrine Ashton csalódottan nyilatkozott hétfő este. Lehet, hogy még egyszer, kétszer vele tárgyal Dačić és Thaçi, de ez sem tarthat a végtelenségig – az EU-s országok külügyminiszterei 22-én vagy 23-án tárgyalnak a Nyugat-Balkán országainak helyzetélről, ha addig nem születik megállapodás, akkor vagy megunja Brüsszel a nyösztetést, vagy ez a Belgrád–Prishtina (v)iszony akár még évtizedekig elhúzódhat.
1999-ben végérvényesen megszakadt minden valódi kapcsolat Prishtinával. Azóta csak romlott Belgrád helyzete a Koszovó-kérdést tekintetében. Most viszont Belgrád tovább tárgyalna. Amikor már nincs miről, és lehet, lassan már nem is lesz kivel leülnie egy asztalhoz. Mondanom sem kell, hogy 2013-ban már rég nem arról kellene regélnie a szerbiai államvezetésnek, hogy elismerik-e a koszovói realitást, vagy hogy milyen formában fogadják el a „Koszovó Autonóm Tartomány” létét. Ez nem csak, hogy unalmas, de már olyan szinten idegesítő, hogy azon sem lepődnék meg, ha az emberek tüntetést szerveznének – természetesen nem a Dveri által támogatott „egyetemistákkal” egy időben – a kormány épülete előtt mondjuk egy „Én kenyeret kérek, nem Koszovót” szlogennel.
De most komolyan. Mi van akkor, ha valóban hátat fordítunk az uniónak? Tény és való, hogy az EU-nak kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem, hogy Szerbiát rohamosan integrálja a szebb napokat megélt országközösségbe. Alternatíva mindig lenne, de Szerbia nem Svájc vagy Norvégia, de még Törökország sem. Vagy esetleg marad az, hogy tátott szájjal bámulunk az EU felé, rúgkapálva keressük a baráti országokat – komoly bilaterális kapcsolatokat építünk olyan világhatalmakkal, mint Fehéroroszország vagy Azerbajdzsán –, és örülünk annak, hogy az arab világ kimagasló képviselőjének tetszik a vajdasági termőföld és Kopaonik.
Szerbiának nem azért kellene integrálódnia Európába, mert földrajzilag itt helyezkedik el, nem azért, mert az EU-ban valaha is több kolbász volt mint nap. Abban a pillanatban, amikor ez az ország megkezdhetné a csatlakozási tárgyalásokat, akkor valószínűleg – feltételezzük, hogy az EU nem akar rosszat magának – már nem határvitákkal, meg koszovózással foglalkoznánk, hanem talán az emberi jogokkal, a gazdaságunkkal, az iparral, és mindazzal, ami a valóság, és nem egy fabrikált párhuzamos való.
Ez viszont még messze van. Attól tartok, hogy a pangó, kilátástalan, könnyen manipulálható tömeg, élükön az igaz hazafi politikusokkal, Koszovó híján keres magának egy újabb Koszovót. Valamit, amit majd meg kell védeni a láthatatlan, belülről bomlasztó ellenséges erőktől. Szerbiát évtizedek óta az „ellenségek” elleni harc táplálja. Külső „ellenség” nélkül Vajdaság nyakán lehet szorítani még egyet, az összes szeparatista, bomlasztó, államellenes nemzeti közösségével együtt. Elég csak a belgrádi bulvárlapok címoldalait megnézni időnként – körvonalazódni látszik egy újabb Vajdaság-ellenes retorika, ami a koszovói történethez hasonlóan másra nem jó, csak arra, hogy a kormány tétlenségről elterelje a figyelmet.
