Pénteken délután a vasútállomás közelében a 3-as buszra felszállt egy 50 év körüli férfi és egy 23-24 éves fiatalember, nyilvánvalóan a fia. Modortalan viselkedésük, foghíjas vigyorgásuk, ápolatlan külsejük egyértelműen elárulta, hogy nem tartoznak az újvidéki polgári réteghez, idegenek. Az apa tanácstalanul tekingetett kifelé az ablakon, szemlátomást nem tudta, hogy hol van. Valószínűleg járt már valamikor, évtizedekkel ezelőtt Újvidéken, egészen pontosan 1988. október 6-án, a város azonban azóta annyira átépült, hogy emberünk csak bámult. Tanácstalanságában végül fennhangon megkérdezte, hogy hol kell leszállnia a központban, mire az utasok visszakérdeztek, hogy pontosan hova akar eljutni a „központban”? – A Skupština kell – mondta büszkén. Egy középkorú, kipúderezett nő nagy lelkesedéssel elmagyarázta nekik, hogyan juthatnak el úti céljukhoz, tette ezt olyan hangnemben, mintha csak azt mondta volna: „Sajnos én nem mehetek veletek, ötkor kezdődik a Pinken a Szultán, de lélekben ott leszek én is, mindannyian ott leszünk, csak kitartás!”
Nos, apa és fia egy kellemes tavaszi délutánon megjelentek a székvárosban azzal a céllal, hogy követeljék a tartományi kormányfő fejét, holott azt sem tudták, hova kell menniük érte.
Pénteken délután többnyire ilyen emberekkel telt meg Újvidék központja, ki tudja, honnan hozták őket buszokkal, kombikkal, egész biztosan akadtak köztük olyanok is, akik abban sem voltak biztosak, hogy Újvidéken vagy Belgrádban vannak-e. Szerb népviseletbe bújt bácsikák, gyűrött arcú, agyonbagózott, munkanélküli melósok, veszélyes pofát vágó, nyírott fejű, rurális proteinmalacok, sötét képű helybeli zsebmetszők, akikkel egyébként minden nagyobb népmegmozduláson találkozhatunk. A rendőrségi közlemény szerint pénteken délután nagyjából 30 ezren verődtek össze a képviselőház épülete előtt, azonban a nép mégsem történt meg. Másfél óra ordítozás, dobpergés, és néhány csepp eső után szétszaladtak, nem égtek a leparkolt autók, a kirakatüvegek is megmaradtak, nem folyt sem vér, sem joghurt. Mondhatnánk azt is, hogy a „forradalom eleve bukásra ítéltetett”, hiszen az igazi sztárok meg sem jelentek – nem jött el sem az Elnök, sem a Kormányfő, sem a Kormányfőhelyettes. A népgyűlésnek egy igazi sztárja volt csupán, a csillag 400–500 km/h sebességgel mélyrepülésben többször is elhúzott az összeverődött tömeg felett ősrégi Galeb vadászgépében. A pilóta, aki kellemes sétadélutánokon gyakran őrjöng Újvidék felett, ezúttal is önnépszerűsítési indíttatásból kihasználta a tavaszi napsütés és az összegyűlt néptömeg kombinációjából adódó lehetőséget, megszegve szinte minden repülésbiztonsági szabályt, túldübörögve a felszólalókat, szerb színekkel átkent gépére vonzotta harmincezer szempár tekintetét. A városban nyílt titoknak számít, hogy ki ül a pilótaszékben, mint ahogy az is, hogy senki sem tehet ellene semmit. Valószínűleg csak azután fogják nyíltan kimondani a nevét, miután valamelyik toronyépület tíz-húsz lakásából „összekaparják, ami megmaradt”, de akkor sem lehetnek majd teljesen biztosak személyazonosságában. Egy jófajta, 500–600 km/h sebességű becsapódás után ugyanis általában annyi biológiai anyag sem marad, amelyből DNS-minta alapján megállapíthatnák, hogy a botkormányt ember vagy állat markolta-e.
Na de visszakanyarodva a meetinghez, a plebsz leghangosabban az Ez itt Szerbia! és a Nem adjuk Vajdaságot! jelmondatokat skandálta. Ki akarja elvenni tőletek Vajdaságot?! A magyarok? A szlovákok? Az oláhok, a dákok vagy a négerek...? A pénteki hepphaj tehát összegezve egy erőtlen tasli volt, ökölcsapásnak semmiképp sem minősíthetjük, az 1988-as eseménynek gyenge imitációja volt csupán. Nagyot tévednénk azonban, ha lebecsülnénk, semmibe vennénk a jelentőségét, ugyanis nem zárhatjuk ki azt, hogy tervezői puhatolózásnak, főpróbának szánták – ha majd nemsokára megérnek a politikai feltételek, ha majd ráérnek a sztárok, ha majd a szeszélyes áprilisi időjárás nem ronthat bele, akkor majd megrendelnek egy komolyabb joghurtszállítmányt.
