Olvasom, felbolydult Európa május 1-jén, a dolgozók az életszínvonal csökkenése és a magas munkanélküliség miatt tiltakoztak a munka ünnepén. Olaszországban „a munkáért, ami nincs” jelszóval vonultak fel, és az egyre növekedő munkanélküliséggel szembeni türelmetlen társadalmi hangulat határozta meg a franciaországi nagygyűléseket is: 120–150 ezren vonultak fel országszerte. Csehországban a kormányt bírálta a baloldal a május elsejei akciókon, Görögországban szerdán nem közlekedtek a vonatok, a kompjáratok, s a legfőbb szakszervezetek felhívására sztrájkoltak a banki, valamint a kórházi alkalmazottak is. Athénban tiltakozó megmozdulást tartottak: mintegy ötezren vonultak a parlamenthez, és Madridban is ezrek vonultak fel. Az isztambuli összecsapásokban harmincan megsebesültek, de sok más török városban is voltak május elsejei megmozdulások. A német szakszervezeti szövetség csaknem 450 ünnepi rendezvényén összesen több mint 400 ezren vettek részt. Oroszországban mintegy másfél millióan vonultak fel, tömegdemonstrációt szerveztek a horvát szakszervezetek is, és a magyarországi érdekképviseletek is elérkezettnek látták az időt arra, hogy összefogjanak, és megvédjék a munkavállalókat, hiszen belátták, hogy hatékonyabban, keményebben kell a munka világát megvédeniük.
Munkahelyteremtésre és szolidaritásra szólította fel a politikusokat Ferenc pápa is. „Azzal a felhívással fordulok a politikusokhoz, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a munkaerőpiac fellendítéséért” – mondta a Szent Péter téren összegyűlt több ezres tömeg előtt.
Május 1. tehát Európa-szerte nem csupán, és nem elsősorban majális, felhőtlen, vidám kirándulás, eszem-iszom, hanem alkalmat kínál arra, hogy a szakszervezetek elmondják véleményüket a kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatban.
Annak ellenére azonban, hogy nálunk alacsonyabbak a bérek, hogy sokan a szürkegazdaságban dolgoznak, hogy az év első két hónapjában újabb harmincezer munkahely szűnt meg, és egyes becslések szerint egymillió felé közelít a munkanélküliek száma, hogy az ország ipara csődben, hogy a dolgozók gazdasági helyzete Szerbiában a legnehezebb, tehát mindezek ellenére, a munka ünnepére néhány erőtlen megmozdulástól eltekintve idén sem volt jellemző az utcai felvonulás, tiltakozás. Az igazi melós, a máról holnapra élők hatalmas tábora vagy csöndben hallgat, apátiában van, vagy egyszerűen örül a szabadnapoknak, a kerti sütögetésnek és a hideg sörnek. Látjuk, tapasztaljuk, fél Vajdaság a Fruška Gorán, a másik fele Palicson, egyhetes munkaszünet, nyárias meleg, piknik, szórakoztató programok, ínycsiklandozó ételek, sörözés, sátorozás, zenés vigalom, igaz, némi politikai színezettel, hiszen a politikusok jól tudják, választást nyerni a munkavállalók nélkül továbbra sem lehet. Azt is tudjuk azonban mindannyian, hogy mindez csupán „cifra nyomorúság”, találóan fogalmaz az egyik belgrádi napilap: a rideg valóság elől a kirándulóhelyekre menekültünk május elsején...
De azok vajon ellátogattak-e a divatos kirándulóhelyekre, akik egy üdítőt, egy pljeskavicát sem tudnak megvenni gyerekeiknek, és a rezsit is csak nehezen tudják hónapról hónapra törleszteni?
Tudjuk, a helyzet több mint elkeserítő, ha biztos munkahelyről, tisztes megélhetésről esik szó. Sorolhatnám: a pályakezdők reménytelensége, a munkanélküliségről szóló statisztikai adatok, az aktív lakosság százalékarányának csökkenése, a vásárlóerő rohamos csökkenése... Ünneplésre tehát vajmi kevés okunk van, bizakodásra okot adó elemet keveset találunk mindennapjainkban, aggódásra viszont annál többet. A szerbiai szakszervezetekre az egymás közti torzsalkodás jellemző, erőt, tömeget a munkás-érdekképviseletek egyelőre nem tudnak felmutatni.
Ljubisav Orbović, a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetségének elnöke lapunknak adott alkalmi interjújában elmondta, nagy sztrájkokra nem számít a közeljövőben, és az a véleménye, hogy a dolgozók elégedetlenségénél nagyobb lesz majd a szociális elégedetlenség, azok vonulnak majd nagyobb mértékben az utcákra, akiknek semmilyen munkájuk sincs.
Ezt a lehetőséget látja e sorok írója is reálisabbnak.
