Első nekifutásra egyszerűnek tűnhet definiálni azt, mit is jelent európainak lenni. De egyáltalán nem az. Mitől vagyok én európai? Földrajzi fogalom-e az európaiság vagy mentalitásbeli? Miért „balkánozunk”, ha a Balkán is Európa? Vagy nem az? És mi van akkor, ha valaki nem európai – kevesebbet vagy többet ér?
Hatvanhárom évvel ezelőtt május kilencedikén fogalmazódott meg először egy egységes Európáról szóló elképzelés. Ma Szerbiában élni nem jelent mást, mint naponta egy híradóban legalább ötször hallani azt, hogy mit kellene még megtennünk, hogy legalább látszatra megközelítsük az úgynevezett európai normákat, és hogy csatlakozzunk ahhoz az egységes Európához.
De miért is kellene mindenáron betartanunk azokat a szabályokat, amelyeket valaki más valahol máshol szabott meg? Ez sem egyszerű kérdés, és valahol itt van a szakadék azok között, akik ma Szerbiában EU-pártiak, és akik nem.
Azzal, hogy manapság Szerbiában úgy beszélünk az Európai Unióról mint Európáról egészében, kizárjuk magunkat Európából. Mintha a tőlem néhány kilométerre lévő kelebiai határátkelőnél megszűnne létezni a mai modern Európa. Tömegmanipulációs eszközként viszont megfelel kiegyenlíteni az EU-t Európával – ott van valahol, valami, ami biztosan nagyon jó, munkanélküliek, vállalkozószellemű, képzett fiatalok hada hagyja el az országot, és megy oda, a nagybetűs Világba. Mi meg addig itt vagyunk ebben a középkori, sötét Szerbiában, ahol csiholjuk a tüzet, verjük az asszonyt meg a gyereket, az iskola fogalmát csak hallomásból ismerjük. Nem (egészen) így van ez!
Az, hogy a történelem ezen pillanatában azon a kontinensen, ahol élünk, van egy 27 országot számláló közösség, még nem jelenti azt, hogy ez mindig így is marad. Már csak azért sem, mert belátható időn belül csatlakozik hozzá még egy ország. Attól, hogy július elsején Horvátország is teljes jogú tagjává válik az uniónak, másnap ugyanúgy kel fel a nap a horvát tengerparton.
Amikor Európáról beszélünk, azokról a bizonyos európai normákról, nálunk az elfogadásuk azért lenne kívánatos, mert akkor (remélhetőleg) kevesebb közpénzt lehetne lenyúlni, és nem fogunk építési engedély nélkül építeni olyan autópálya-szakaszokat, amelyeket néhány hónappal később le kell bontani, mert életveszélyesek, nem vesszük készpénznek, hogy a gyerekünk világra jöttét segítő orvos tarifája 400–500 euró (egyes kórházakban ez állítólag annak függvénye, hogy lányos vagy fiús szülők leszünk), stb. Nem folytatom. Aki valaha is ügyintézett Szerbiában, tudja, miről beszélek.
Szerbia legújabbkori „európaizálódása” tart már néhány éve, és látjuk, hogy nem nagyon működik. Törvényeket hozhatunk akármiről, a papír úgyis elbír sok mindent, de az szó szerint csak papírra vetett szó marad, ha nem töltjük meg tartalommal. Sorolhatnánk, hogy mennyi mindent rendeztünk már papíron, és azt is, mi minden működik ebből. A második lista sokkal rövidebb lenne.
Számos oka van annak, amiért Szerbiának nyugat felé kell kacsingatnia. Csakhogy nem ez kellene, hogy az egyedüli prioritás legyen. Attól, hogy sokat emlegetjük Európát, érdemben még semmi sem változik meg. A saját udvarunkban, itthon kellene rendet rakni. Nem azért, hogy egyszer Szerbia is csatlakozhasson az EU-hoz – ha erre valaha is sor kerül –, hanem magunk miatt. Attól, hogy azt szajkózzuk egész áldott nap, hogy mi az, amiben mi rosszak vagyunk, mi az, amit meg kell tennünk, hogy megfeleljünk valakinek a távolban, nem lesz élhetőbb az életünk itthon. Szerbiát olyan irányba kellene lökni, ahol önállóan is meg tudná állni a helyét, lenne egy saját, jól működő rendszere. Ez utópisztikusnak tűnhet, de ha most nem tesznek valamit azok, akiknek feladata lenne irányítani ezt az országot, akkor majd lesz ujjal mutogatás meg ökölrázás Brüsszel irányába. Nem ez lenne az első alkalom, amikor rá lehetne kenni mindent a nagyhatalmakra, meg arra, hogy valaki beleszól az ország belügyeibe.
Ha viszont tényleg arra van szüksége Szerbiának, hogy Európát kizárólag az EU szemén keresztül figyelje, és csakis az EU-val tudja elképzelni a jövőjét, azzal, hogy minden megoldást Brüsszelből vár majd, akkor még mielőtt ebbe belekezdenénk, egy valamit nem ártana tisztázni: Horvátország, Magyarország, Bulgária vagy esetleg Görögország EU-ba vezető útja a figyelmeztető példa. Mert egyáltalán nem mindegy.
A nap, amikor tisztába tesszük saját dolgainkat, egészen távolinak tűnik. A kelebiai határátkelővel ellentétben.
