A történetet már aprócska koromban ismertem, akkor azonban még az egyszeri ember volt a főszereplője, mint apám legtöbb meséjének. „Hadd lám, mire megyünk mi ketten!” – kapta fel az egyszeri ember a fejszét, nekiesve a jégveréssel sújtott szőlőnek, apám történetében. Csak jóval később ismertem rá Arany János Bolond Istókjában:
És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
„No hát, no!” így kiált; „én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”
Ahhoz meg még több idő kellett, hogy megértsem a mélységét. Fel kellett nőni, meg kellett tapasztalni, saját bőrömön érezni és kívülállóként látni néhány sorscsapást, hogy tudjam: van az a kétségbeesett düh, létezik akkora kínja a tehetetlen vergődésnek, amikor az ember dorongot ragad…
Volt nagyanyám szomszédságában egy idős ember, aki villámláskor kidobta a kisbaltát az udvar közepére – azt mondta, azért, hogy abba csapjon a villám, ne a házba vagy az istállóba, ólba. Nagyanyám inkább a Jóisten oltalmát kérte. Amikor a legjobban mennydörgött, akkor kinyitotta az ajtót, odaültetett maga mellé a kis sámlira, és imádkoztunk. Verte a lábunkat az eső, kegyetlenül féltem a mind közelebb csapkodó istennyilától, és minden dörgés, morajlás halálra rémített (hiába mondta korábban apám, hogy csak hordót görgetnek fönt az angyalok). Öreganyám összekulcsolta a kis kezemet, ő is az övét, és folyamatosan mormogott. Akkor kezdtem igazán félni, amikor abbahagyta a mormogást, ölébe ejtette a kezét, és csendesen sírni kezdett. Majd behúzta az ajtót, és bement a belső szobába.
Én meg az ablakon át bámultam, hogyan pattognak a fehér jégdarabok a kitéglázott járdán, hogyan fut a baromfi menedéket keresve – mint a mesében, amikor az állatok úgy biztatták egymást, hogy égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás!
Én már nem féltem, öreganyám már nem imádkozott.
Ezek az emlékképek tolultak fel bennem szombaton este, amikor száraz kopogással verni kezdte a jég a kertünket. Bevallom, sokkal inkább hajlottam arra, hogy lássuk, mire megyünk ketten, mint nagyanyám bánatos beletörődése felé. Hónapok munkája veszett kárba néhány perc alatt – sőt, mint utóbb kiderült, másfél perc alatt. Ennyi ideig hullott alá szárazon a jég, és az sokkal nagyobb kárt okozott, mint utána, ami hatalmas vízmennyiséggel zúdult le. Fehérlett az udvar, a ház tövéből lapátolni lehetett a felgyülemlett jeget.
Az ítéletidő után egy ideig nem mertem körbejárni a kertet. Azután megláttam: a veteményesben mindent belevert a földbe a jég, letarolta a gyümölcsfákat. Alig maradt barack a fán, és ami maradt, az is mind sérült. Akárcsak az alma, a meggy, a cseresznye, a szilva… Még talán a szőlő szenvedte meg a legkevésbé.
Este lestük a híreket, és közben már a közösségi oldalakon megrendítő sorokat olvashattunk: oda a sárgabarack, sajnos az idén is hiába dolgozunk a gyümölcsösökben, tiszta fehér jég volt az egész föld, a gyümölcsnek annyi...
„Azok a jégelhárító rakéták, amiről múltkor cikkeztek.....na azok most hol voltak ....???? Sajnálom a termelőket .... 2,4 cm a jég, amit most mértem, és 9 perce folyamatosan szakad, se barackom, se almám, de sírhatnékom van!”
Volt, aki szidta a jégelhárító rendszert, volt, aki megmagyarázta: „A jégkristály szerkezetéhez nagyon hasonló mikron méretű ezüst-jodid molekulákat juttatnak a légtérbe, a molekulák kristályosodás után magukhoz vonzzák a vízrészecskéket, így a vízpárából sok apró jégszem keletkezik, melyek pozitív tartományba érve egyre kisebb méretűre zsugorodnak, vagy teljesen elolvadva eső formájában jutnak a földre. Annyit sikerült elérni, hogy nem lúdtojás, hanem „csak” mogyoró vagy kisebb dió nagyságú volt a jég.”
Horgoson a kerteket tarolta le, Csantavéren házakat rongált meg, másutt gyümölcsösöket, szántóföldi növényeket vert el a jég. A kárbecslés még ezután kezdődik, talán kárenyhítés is lesz, ha az illetékesek úgy ítélik meg, hogy elég nagy csapás érte a gazdákat.
Nem tudom, hány ember köthetett biztosítást azok közül házra, termésre, akiket tetemes kár ért. Minden bizonnyal nagyon kevés. Sajnos, nem élünk olyan magas életszínvonalon, hogy a vagyonkánkat biztosítsuk különféle csapások ellen. Tévedés ne essék, nem akarok ingyen reklámot csinálni a biztosítóintézeteknek, de jól emlékszem – naná, hogy kisgyerekkoromból – a „mi ügynökünkre”, aki minden évben ugyanazon a napon megjelent, öltönyben, kalapban, elegáns hosszú kabátban, apámmal papírok fölé hajoltak, majd kibiggyesztettek egy táblácskát a házszám mellé – az jelezte, hogy a házunk a biztosítótársaság védelme alatt áll.
Úgy rémlik, sose volt szükség kártérítésre, de adott egy biztonságot az a táblácska. Azután az ínséggel megváltoztak a körülmények, lehetőségek, a lemondások nagy korszakában kénytelen-kelletlen a biztonságérzetről is lemondtunk.
Gondolom, a termést se biztosítják ma a gazdák, és valószínűleg kevesen teszik ezt a gazdasági épületeikkel is. Nálunk ismeretlen fogalom a kötelező agrárbiztosítás – de ne is legyen az, amíg nem társul hozzá az állami támogatás. Normáliséknál a közös kockázatvállalás és – kezelés, valamint a hatékony kárenyhítés természetes dolog.
Sajnos, már nem tűnnek rémmeséknek, amit a klímaváltozásról, szélsőséges időjárásról hallunk, olvasunk. Ezért jó lenne, ha nem kidobott kisbaltával meg összekulcsolt kézzel próbálnánk meg felkészülni rá, védekezni ellene.
Vajon tudja-e valaki vidékünkön, hogy mi a D.A.S.? Európa vezető jogvédelmi szervezete, amely az érintettek kiszolgáltatottságát felismerve kiemelten kezeli az szélsőséges időjárási tényezők következtében kialakult helyzetet. Immár Magyarországon is kötelezettségmentes, telefonos iránymutatással segíti a szélsőséges időjárást elszenvedő embereket, hogy minél eredményesebben tudják érvényesíteni jogaikat, jogos érdekeiket.
A mi jogos érdekünk is az, hogy amennyiben a szombat estihez hasonlóan jéggel szakad a fejünkre az ég, akkor ne maradjunk magunkra a nagy bajunkban. Talán a jégelhárítás hatékonyságának a növelése, talán az államilag támogatott agrárbiztosítás a megoldás kulcsa, esetleg mindkettő. De hogy nem az udvarra kidobott kisbalta, az biztos.
