Egy ezeréves anekdota szerint, miután a tanórán a gyerekek sokadszorra sem értették a negatív számok lényegét, a tanítónő így szólt hozzájuk: De hát mit lehet ezen nem érteni? Ha egy buszon utaznak hárman és leszállnak öten, akkor kettőnek kell visszaszállnia ahhoz, hogy senki se legyen fenn.
Hasonló a helyzet a szerbiai pénzügyekkel is. Állandó teher a költségvetés deficitje, a külkereskedelmi mérleghiány és természetesen a nyugdíjalapban tátongó üresség. Az is nyilvánvaló, hogy amikor Aleksandar Vučić szájából elhangzott az a kijelentés, miszerint rémálmai vannak a szerb gazdaság miatt, akkor nagyobb részt erre gondolt. Mert miközben az elmúlt években a politikai vezetők sikerként könyvelték el a hágai történet befejezését vagy most a koszovói megállapodást, a lényeg igazából az, hogy ezzel jutottunk el a nullára. Tehát, ezen ügyek rendezése után kezdhetünk el foglalkozni azokkal a gondokkal, amelyek a mindennapokról, az állam működéséről, a gazdaság talpra állításáról és az átlagember jobb életszínvonaláról szólnak.
Az első kormányalelnök azt is elmondta, hogy szükséges a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak befagyasztása, és nem fogja ennek ellenkezőjét mondani, csak azért, mert a polgárok ezt akarják hallani. Miután e mondat elhangzott, gyakorlatilag a teljes kabinet pontosan azt tette, amit ő nem akart: arról kezdtek beszélni, amit a nép hallani akart. A múlt héten hivatalosan az ország gazdasági helyzetéről szólt a vita a parlamentben, a valóságban tényektől és adatoktól mentes politikai adok-kapok volt. És mellébeszélés. Ivica Dačić kormányfő például elmondta, hogy szó sem lehet a bérek és nyugdíjak csökkentéséről, ehelyett azok növelésének üteméről kell beszélni, merthogy a válságból nem megszorításokkal, hanem fejlesztéssel kell kilábalni.
Miután a kormány első emberének megnyilatkozása tökéletesen tükrözi a társadalom egészére jellemző szemléletmódot, nézzük mi is a gond vele. Nos, az első számú probléma, hogy eredetileg szó sem volt csökkentésről, csupán befagyasztásról, de szinte senkinek sem tűnt fel, vagy legalábbis senki se hozta szóba, hogy Dačić mellébeszél. Ez a már megszokott politikai porhintés. Miután még milliószor mantraként elismétlik, hogy nem lesz bér- és nyugdíjcsökkentés, szinte mindenki elfelejti, hogy eredetileg sem erről volt szó, így hát a befagyasztást már lehet engedményként tálalni a nép elé. Ez hatalom és ellenzék régi cinkossága: a hatalom mellébeszél azért, hogy saját eredményeit minél jobb fényben tüntesse fel, az ellenzék meg azért nem teszi szóvá, mert ha ő kerül hatalomra, ugyanez a módszer neki is jól jön. Ez a szerbiai politika ördögi köre, amelyből a politikai szereplők egyike sem szándékozik kitörni.
A másik probléma pedig az önámítás. Magyarországon kádárizmusnak, nálunk titoizmusnak vagy jugó nosztalgiának is lehet nevezni. Történetesen arról van szó, hogy a valós problémákat a szőnyeg alá söpörjük, a reformokat halogatjuk, az évtizedes problémákat úgy hagyjuk, miközben mindenki követeli „azt, amiért megdolgozott”. Az viszont senkit se érdekel, hogy időközben a viszonyok jócskán megváltoztak, ma már csak az jár, amit megkerestél. Ilyen értelemben Dačić mondata, miszerint nem lesz megszorítás, hanem fejlesztés, populista, ósdi és nem fedi a valóságot. Ami a következő: az állami szektorban túl sokan dolgoznak, a nyugdíjrendszer meg összeomlott. Ezek működésére pénzt kell biztosítani, termelés pedig szinte nincs is az országban. Mint ahogy a fejlesztésre is pénz kell. Tehát, ha Dačić fejleszteni akar, ahhoz el kell venni a pénzt máshonnan. Mondjuk abból, amit jelenleg bérekre és nyugdíjakra költenek. Csak ezt így nem lehet a népnek elmondani, mert nem ezt akarja hallani. Miközben minden vezető esküdözik, hogy a görög összeomlást nem hagyja bekövetkezni, ezzel a hozzáállással pont arrafelé sodorják az országot.
Az egyik utolsó olyan hazai vállalatban, amely a régi jugoszláv mentalitás szerint (nem) működik, hangzott el ez a párbeszéd: Kiderült, hogy a veszteségünk nem egymillió, csupán félmillió dinár, amire jött is a válasz a munkástól: Akkor kérjük azt a pénzt.
Ez tükrözi leginkább ezt a szocializmusból ránk maradt gondolkodást, az emberek azért is pénzt kérnek, mert kevesebb hiányt termeltek, miközben sokan csavaronként hazahordtak egy-egy mosógépet vagy más eszközt.
A legfőbb gond azonban, hogy a politikai vezetés ahelyett, hogy őszintén kiállna a nyilvánosság elé és közölné, hogy ez nem a jussuk, hanem az adósságuk, amit nem megkapnak, hanem nekik kell kifizetniük, inkább megígéri, hogy megkapják a nem létező pénzt.
És így jutunk el végül oda, hogy a buszon nem utazik senki.
