Felmentő ítélet született Hágában, amelynek köszönhetően ezúttal a szerb oldal két vádlottja hagyhatta el a scheveningeni fogdát, mégpedig Jovica Stanišić és Franko Simatović Frenki.
A felmentő ítéletet Szerbia részéről Dačić kormányfő üdvözölte, míg Horvátország és Bosznia-Hercegovina illetékesei elégedetlenek és tiltakoznak. Nagyjából fordított eset, mint amikor a horvát tábornokokat felmentették. Akkor Horvátország ünnepelt, a szerbek pedig csalódottak voltak.
Ez a két legutóbbi hullámverése a nemrégiben indult hágai felmentési sorozatnak, amely azt jelzi, hogy fordulat állt be a balkáni bűncselekmények megítélése terén. Arra pedig, hogy miről is van szó, Florence Hartmann nyilatkozatából következtethetünk. A hölgy szóvivő volt abban az időszakban, amikor a törvényszék főügyésze Carla del Ponte volt. Hartmann szerint a mostani döntéssel a hágai törvényszék igazolta, hogy célja a nemzetközi büntetőjogból eltüntetni a parancsnoki felelősség és a katonai és polgári vezetés bűnrészességének koncepcióját, szisztematikus erőszak elkövetése alkalmával. Sőt, szerinte ennek messzebbre ható következményei is lehetnek, értékelése szerint ugyanis Hága a genfi egyezmény felszámolási folyamatát kezdte meg, amivel megsemmisítenek minden vívmányt, amit sikerült elérni a második világháború óta a polgári áldozatok védelme terén.
Sajnos, be kell vallani, a hágai törvényszék sorozatos vitatható lépéseivel azon – elsősorban szerb nacionalista – körök vitorlájába bocsát szelet, akik a kezdetektől azt ismételgetik, hogy ez egy politikai intézmény, amelynek célja elsősorban a szerb vádlottak elítélése. A kettős mércék, a félig elvégzett munka és most a parancsnoki felelősség mint kategória előtti meghátrálás olyan dolgok, amelyek komolyan veszélybe sodorják Hága szavahihetőségét. Mindez azt tükrözi, hogy Hága igazából a nyugati hatalmak játékszere, és rajta keresztül ezeknek az országoknak e régióhoz való viszonyulása is tükröződik. Ma, több mint egy évtized elteltével nem is lehet másként tekinteni a Milošević elleni vádemelésre, mint politikai döntésre, bármennyire is kívántuk őt mindannyian nemcsak a rácsok mögé, hanem ennél rosszabb helyre is. Mert ne feledjük, a Nyugat a szerb önkényurat évekig balkáni hentesnek meg háborús vezérnek nevezte, majd Dayton idején egyszercsak ő lett a béke és a stabilitás szavatolója. Aztán néhány évvel később e békegalamb ellen vádat emeltek. Rosszul kidolgozott vádirat, vitatható elemekkel és rosszul felkészített tanúkkal kísérve, akiket Milošević darabjaikra szedett. Azután itt a másik „háború kutyája“, Vojislav Šešelj. Vele kapcsolatban del Ponte asszony az emlékirataiban is elmondta, részben Đinđić kérésére távolították el az országból. Az azonban, hogy évekig ült a scheveningeni fogdában, mire elkezdődött volna a pere, amely aztán szintén olyan rosszul volt előkészítve, mint Miloševićé, ugyancsak komolyan megtépázta Hága tekintélyét.
A parancsnoki felelősség, mint olyan figyelmen kívül hagyásáról szóló, Hartmann által említett trend pedig azt jelenti, hogy amennyiben Milošević élne, minden bizonnyal felmentő ítéletet kapna, mint ahogy erre számíthat Šešelj is, sőt a két nagyhal, Karadžić és Mladić is. Ez pedig igencsak kétségessé teszi Hága rendeltetését.
A másik probléma a kettős mércék alkalmazása. Eltekintve a többségi véleménytől, miszerint a „szerbek kezdték a háborút, őket kell elítélni”, a törvényszék azzal a céllal alakult, hogy a délszláv vérengzés során bármely oldal által elkövetett bűncselekményekről mondjon ítéletet. Gotovina és társai felmentésével azonban azt üzente, hogy a Vihar hadművelet idején a menekülő szerb lakosság ellen nem követtek el háborús bűnöket, mint ahogy számos más harctér vonatkozásában is születtek ilyen ítéletek.
Mai perspektívából azt kell megállapítani, hogy Hága nem töltötte be történelmi küldetését, elsősorban a nyugati hatalmak játékszere volt. Arra szolgált, hogy csökkentse Európa és az Egyesült Államok lelkiismeret-furdalását azért, mert tétovázásukkal és lagymatag fellépésükkel nem voltak képesek megakadályozni Vukovárt, Srebrenicát, nem voltak képesek feloldani a Szarajevó körüli vesztegzárat, ahol három éven át úgy vadásztak a benn rekedt polgárokra, mint a vadakra, és hagyta a haláltáborok kialakítását. Ugyanakkor az igazságszolgáltatás helyett sokkal inkább arra használták Hágát, hogy saját projektumaikat védjék vele. Ezért nem ítélték el a koszovói politikai vezetőket, köztük Ramush Haradinajt sem, aki pedig a Koszovói Felszabadítási Hadsereg egyik parancsnoka volt, így a sokat emlegetett parancsnoki felelősség elve rá is vonatkozott volna. A nyugati hatalmak saját érdekeik függvényében mozgatták Hágát is. A törvényszék működése során születtek elmarasztaló ítéletek, de nem tudjuk, felelősségre vonták volna-e Miloševićet, aki pere közben halt meg és Tuđmant, akinek halála idején állítólag már íródott ellene vádirat. Ellenben hazaküldték mondjuk Naser Orićot, Ante Gotovinát és társait, és nagy valószínűséggel visszakapjuk Vojislav Šešeljt is, aki saját erkölcsi győzelmeként fogja ünnepelni, hogy – miként azt ígérte is – „legyőzte és szétverte a hágai bíróságot”.
A legfontosabb terület azonban, ahol Hága megbukott, az a megbékélés. A kettős mércékkel, az időhúzással, a rosszul előkészített és lefolytatott perekkel és a vitatható ítéletekkel, újra meg újra feltépték az áldozatok hozzátartozóinak amúgy is nehezen gyógyuló sebeit, és újra meg újra kiélezték az egykori szemben álló felek közötti viszonyokat. A csatatereket az ellenfelek elhagyták, halottait mindenki eltemette, azoknak emlékműveket emeltek, de a vitatott ügyek továbbra is rendezetlenek maradtak. Minden érintett oldalnak megvan a saját vélt igazsága, amelyhez továbbra is ragaszkodik, a szerb, horvát, bosnyák és albán politikusok egy asztalhoz ülnek, kezet fognak és bájcsevegnek egymással, miközben senki sem törődik az áldozatokkal. Az ő könnyeiket senki, így Hága sem szárította fel.
