Elgondolkodtató dolgokat fogalmazott meg a Vreme hetilapnak adott minapi interjújában Latinka Perović történész. Szerinte a szerbséget, a tömegeket a történelem során mindig is kizárólag egyetlen igazi cél volt képes hipnotizálni, egyesíteni, ez pedig egy olyan birodalom létrehozása, amelyen belül minden szerb egy államban élhet. Szerinte a 19. század óta ez a szerb politika prioritása, a történelmi körülményektől függetlenül, mindig is ez volt az, ami meghatározta például a Jugoszlávián belüli viszonyokat, sőt az Európához való viszonyulást is.
A történész szerint e cél végrehajtásában részt vállalt szinte minden fontos intézmény. Ez befolyásolta a Szerb Királyság sorsát, mindkét Jugoszlávia sorsát, de még ma is ennek az eszmének a rabságában él a szerb nemzet. Meglátása szerint az állam a mai napig nem volt képes saját történelmét leereszteni a földre, nem képes megérteni, mit jelent az elvesztegetett idő, tehát nem volt képes mérleget készíteni arról, mi is történt a 20. század végén.
Perović asszony úgy látja, Koszovó a szerb nacionalizmus központi eleme, ezért is nevezte a szerb egyház és az akadémikusok egy része is a kormányt árulónak a brüsszeli megállapodás elfogadása miatt. Sőt, szerinte Szerbia soha nem volt Európa része, csupán határos volt Európával, az Európa-ellenes irányvonal pedig a nemzeti identitásból következik, amely a pravoszlávságon, a konzervativizmuson és a (szerb) földek egyesítésén alapszik.
Latinka Perović esetében egy olyan személyről van szó, aki valóban mélységében ismeri nemcsak a szerb nacionalista ideológiát, hanem annak szereplőit is, meg azt is, mikor, hol és hogyan viselkedtek és vélekedtek. Ennek a nacionalista lángnak az őrzői és harcosai pedig immár több mint két évtizede ugyanazok a körök, amelyeknek egy részét Perović asszony is említette: a kommunizmus bukásával befolyást szerző pravoszláv egyház, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia kemény magja, élén Dobrica Ćosićtyal, a „nemzet atyjával” és azokkal, akik annak idején a hírhedt Memorandumot is megfogalmazták, illetve „operatív” szerveik az állambiztonságban és a hadseregben. Ezek a körök találták meg annak idején Miloševićet, akiben kiváló gazdatestre találtak eszméik teljesítéséhez. Ilyen olvasatban adódik a megállapítás, hogy csupán szemfényvesztés volt, hogy az egykori teljhatalmú elnököt a nép váltotta le, ők váltak meg tőle, miután a gazdatest elhasználódott, ráadásul az elveszített háborúkkal és területekkel a kitűzött célokat sem volt képes megvalósítani. Ekkor jött az újabb kori szerb történelem eddigi egyetlen olyan politikusa, aki a fentiekben leírt hagyományokkal kívánt szakítani. Ő volt Zoran Đinđić, aki persze eleve kudarcra volt ítélve, hiszen ellenlábasában, Vojislav Koštunicában még Miloševićnél is alkalmasabb gazdatestre leltek e körök. Nem csak kész volt parancsaikat követni és elavult eszméik életben tartásán dolgozni, de Miloševićtől eltérően, még hitt is bennük. Éppen ezért magától adódik, hogy ki és mi állt a Đinđić elleni merénylet hátterében. Azok az erők, amelyeknek meg kellett védeniük egy 19. századi alapokra épített elavult eszmét egy „jöttment” reformátortól. Koštunica meg el is végezte a dolgát. Elfordította az országot Európától, kiélezte a NATO-gyűlöletet, pátyolgatta a hágai szökevényeket, Koszovó megvédése érdekében szemet hunyt a belgrádi dzsámi és több nyugati állam nagykövetségének felgyújtása felett. Koštunica azonban viszonylag gyorsan elhasználódott, mint kiderült, az elvakult hit nem volt elegendő olyan viszonyok között, amikor sem gazdasági erő, sem hadigépezet nem állt rendelkezésére a célok eléréséhez.
Mióta az ő csillaga leáldozott, a nagyszerb erők defenzívában vannak ugyan, de attól még itt vannak és működnek. A tavaly májusban bekövetkezett politikai változások után pedig éppen új gazdatestet keresnek.
A Szerbiához hasonló vezérelvű társadalom tökéletes terep számukra, hiszen csak egy erős vezért kell „kinevelni”, aki aztán végzi a dolgát. Eszköztárukhoz tartozik például a titkos akták adatainak kiszivárogtatása is. Ahogyan Perović asszony is elmondta, a brüsszeli megállapodás aláírása után minden befolyásukat latba vetik, hogy megakadályozzák annak végrehajtását. Ebből a célból már jól látott dolgok ismétlődnek. A bulvárlapokban időről időre jelennek meg sokat sejtető információk, amelyek célja az államvezetés lejáratása, de a Csendőrségben zajló dolgok is nagyban emlékeztetnek arra, ami 2002 végén a vörössapkások lázadása idején történt. Akkor Legijáék helyezték az állambiztonsági szolgálat vezető-helyettesi székébe emberüket, most pedig, a jelek szerint Diković a leváltott csendőrparancsnok a rendőrség igazgatójának lesz a segédje.
Mindezek a történések, az államvezetés „leárulózásával” együtt figyelmeztetésnek számítanak, mégpedig Vučić, Dačić és Nikolić irányába. E konzervatív köröknek a jelek szerint nem tetszik, hogy hármuk közül ma már a legkevésbé rugalmas Nikolić is másként beszél, mint korábban. Miután a kilencvenes évek politikájának eme kulcsszereplői kerültek ismét helyzetbe, azt hitték, nyert ügyük van, és folytathatják a dolgokat ott, ahol abbahagyták. Ehhez kapóra jött (volna) számukra az is, ahogyan Vučić, kihasználva a mindenható vezér hagyományát, teljhatalmat szerez, majd számításaik szerint gazdatestként folytatja ott, ahol elődje abbahagyta.
Azonban Vučić egyre inkább Nyugat felé orientálódik, az Egyesült Államokkal és Németországgal igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni és mindent megtett az uniós csatlakozási dátum megszerzéséért is. Az pedig, hogy a konzervatív körök ilyen össztüzet zúdítottak rá, azt jelenti, hogy nem biztosak a dolgukban, sőt, aggódnak, hogy a potenciális gazdatestet elveszíthetik. Ez pedig számunkra alapvetően jó hír, mert azt jelzi, hogy esetleg mégis elindulhat Szerbia egy másik irányba. Ehhez persze neki ellent kellene állnia, sőt le kellene törnie ezeket az erőket. Az állambiztonság és a hadsereg az ő felügyelete alatt állnak, már csak a szándék a kérdéses.
Egy biztos, ha bele is vág e kalandba, nem lesz könnyű dolga, és ebben az esetben nem ártana, ha sürgősen beszerezne egy ördögűzőt, a nagyszerb eszme távol tartása érdekében, hiszen korábbról már ismerik egymást.
