Az elmúlt néhány évben – legyen szó az Európai Unióról, vagy az Egyesült Államokról – senki sem utalt arra, hogy Szerbia európai és euroatlanti integrációját esetleg függővé tennék Koszovó függetlenségének elismerésétől. Sőt, általában kategorikusan elvetették ezt a lehetőséget. Az viszont világos volt, hogy rendezni kell a „déli szerb tartomány” vagy, ha úgy jobban tetszik, a „függetlenségét nemrég elnyert, nagy többségében albánok lakta állam” helyzetét, de annak módjára még nem találtak jól működő megoldást. Most már egy kicsit más a helyzet.
Nem nyilvánosan, de Szerbiára egyre nagyobb nyomást gyakorol az EU és az Egyesült Államok is azzal, hogy a napokban több helyen nyilatkozták, hogy Belgrádnak jobb viszonyt kellene fenntartania a koszovói hatóságokkal, vagyis Prishtinával és az albán vezetőséggel, és nem egy különálló entitásként tekintenie Észak-Koszovóra, nem a helyhatósági választások bojkottjára szólítani fel az ott élő szerbeket, és ami talán a legfontosabb: Belgrádnak fel kell hagynia az úgynevezett párthuzamos intézmények pénzelésével, fenntartásával. Fogadja el, hogy Koszovó az Koszovó, koszovói intézményekkel, amelyekben vagy részt vesznek a szerbek, vagy nem.
Azt, hogy Szerbia ismerje el déli tartományának elvesztését, intézményesített keretek között továbbra sem kéri senki. Elemzői vélemények persze vannak – nem meglepő módon elsősorban amerikaiak –, amelyek arra utalnak, hogy Koszovó kérdését azzal, hogy megosztja az EU tagállamait is, úgy lehetne a legegyszerűbben megoldani, ha Belgrád kimondaná: elismerjük, hogy itt valami történt.
Nem kell a függetlenség szót használni, elég lenne, ha csak az unió által nagyon fontosnak tartott jószomszédi viszonyra törekedne Belgrád Prishtinával. Tehát nem kell elismerni Koszovó függetlenségét, csak azt, hogy Koszovó szomszédos Szerbiával.
Belgrád viszonylatában a helyzet változatlan. Tegnap olvastam: »újkori történelmében Jugoszlávia „mindig szorosan Afrika mellett állt”, segítette a kontinenst, és Szerbia – mint Jugoszlávia legnagyobb utódállama – továbbra is az Afrikai Unióval és annak tagállamaival fenntartott viszony megerősítésére törekszik.« A hírben a Jugoszláviára vonatkozó rész folytatódik: „Tito elnökkel mi évtizedeken át aktívan és következetesen támogattuk az afrikai nemzetek függetlenségi harcát.” Ez nem egy archív felvétel szövege, amit egy afrikai egyetemen vetítettek le, hanem Szerbia külügyminiszterének beszéde az Afrikai Unió tagállamainak vezetői előtt, az etiópiai Addisz-Abebában. 2010-ben.
Vuk Jeremić külügyminiszter – tárgyalópartnerei szerint – egy nem hétköznapi politikai jelenség, attól függetlenül, hogy szimpatizálnak-e vele vagy sem. Tito elvtárs hagyatékára és a több évtizedes jugoszláv/szerb–afrikai barátságra hivatkozni furfangos dolog, és nem először teszi ezt. Természetesen Koszovó függetlenségének el(nem)ismeréséről szólt a beszéd, megdicsérte az Afrikai Uniót, amiért tagállamainak több mint 80 százaléka nem ismerte el Koszovó függetlenségét.
A nyomásgyakorlás itt is, ott is jelen van. Szerbiának szembe kellene néznie a valósággal. Csakhogy az egyik oldal szerint Koszovó függetlensége a valóság, a másik szerint pedig az, hogy számos ország nem hajlandó elismerni Koszovó függetlenségét, mert az törvényellenes, és ezt a hágai Nemzetközi Bíróság döntése is várhatóan alátámasztja majd.
Egyes uniós elképzelések szerint minden nyugat-balkáni állam 2014-ben az EU tagja lesz. Ha ennek van valóságalapja, akkor Szerbiát lassan elkezdhetik nyugtatgatni, úgy, ahogy a magyarok egy részét kellett: ez a ti Trianonotok, majd találkoztok, újraegyesültök az unióban.
