Kereken húsz évvel ezelőtt hatalmas tüntetés volt Belgrádban. Húsz év! Emlékszem, ott voltam. A Magyar Szó újságírójaként Lazukics Kati fotóssal együtt, egyedül. Pontosabban nem egyedül, hanem sok százezer, több mint egymillió emberrel együtt. Ők tüntettek, mi a munkánkat végeztük.
Amikor arra emlékeztettek, hogy húsz évvel ezelőtt ott voltam ezen a tüntetésen, akkor nem azokat a képeket idéztem fel először, amelyek ehhez az eseményhez kötöttek.
Nem Vuk Drašković, az akkori ellenzéki vezér hosszú hajú arcképére emlékeztem, aki a színház épületéből vezényelt a tüntetőknek: „Támadás, támadás”!
Nem a hatalmas tömeg jutott eszembe, amely az ellenzéki politikusoknak tapsolt a lovas szobor előtt.
És a bevonuló tankok sem, sőt az a jelenet sem, amikor egy fiatal, csinos hölgy a vízágyú elé állt, széttárt karokkal.
És nem a Belgrádi Televízió épületének ostroma, de még a sok-sok könnygáz sem.
Már azt is elfelejtettem, hogy e hatalmas tüntetésnek két áldozata volt. És sok sérültje.
És azt is elfelejtettem, hogy miért tüntetett az ellenzék?
Sajtószabadság és egyéb szabadságjogok. Mert ugye, ha tüntetünk, akkor elsősorban ezért tesszük. Ezek az elvek. A bérek, a megélhetési feltételek nem annyira fontosak.
Így volt ez húsz évvel ezelőtt, de így van ez mindig.
Amikor arra emlékeztettek, hogy e tüntetés kereken húsz évvel ezelőtt volt, elcsodálkoztam.
Húsz év?
Már húsz év múlt el azóta, amióta a politikusok – hol ellenzékből tiltakozva, hol a hatalom részeseként nyugtatva mindannyiunkat – azt ígérik, hogy holnaptól jobban élünk?
Húsz éven át áltatnak minket a politikusok, hogy jó, emberhez méltó életünk lesz. És azóta sincs. Pedig a húsz évvel ezelőtti hatalmas tüntetés ellenzéki politikusai mind belekóstoltak a hatalomba. Egyesek már nem élnek, mások visszatértek az ellenzékbe, megint mások ma is a hatalom részesei.
Mi pedig, egyszerű polgárok, mi, a milliós, örökös tüntetők továbbra is a szegénység ördögével küszködünk.
Erre nagyon sok példát lehetne felhozni.
Már húsz éve nyomorban élünk. És egyre nagyobb nyomorban. Pedig nagynevű politikusaink tiltakoztak e nyomor ellen. Majd külföldre vonultak, jól fizetett hazai munkahelyekre, minisztériumok székeit foglalták el. És ma onnan közlik velünk, hogy nyomorban élünk.
Ők tudják!
Felütöttem a Magyar Szó húsz évvel ezelőtti számát. Olvasom a neveket: Vuk Drašković, Milan Paroški, Dragan Veselinov és a többi politikus mára már mind ismeretlenek. Ahogy ismeretlenek azok az emberek is, akik Miloševićet szolgálták ki a koszovói, az újvidéki és a többi tüntetésen.
Mert szolgalelkű tüntetőket mindig lehet találni. És szolgalelkű embereket is, akik nem tüntetnek, hanem csendben kiszolgálják a hatalmat. Legyen az kommunista, szocialista, liberális vagy ultrabaloldali. Demokratikus vagy akármi.
Mert ők a szolgák.
Húsz évvel ezelőtt harmincöt éves voltam. Ott, Belgrád szívében harmincöt évesen azt gondoltam, hogy ötvenöt évesen megbékélve, megnyugodva, boldogan végezhetem mindennapi teendőim, törődhetek a családommal, magammal, leülhetek kártyázni a haverjaimmal, utazhatok, télen a hegyekbe, nyáron a tengerre, vehetek új, vagy majdnem új autót.
Ebből semmi sem lett.
Húsz év után sem.
És miért higgyem azt, hogy a most nyolcéves kislányom húsz év után mást mond, mást mondhat?
Mert húsz év múlva mi lesz?
Ki tudja ezt megmondani?
A politikusok, akár ellenzékiek, akár hatalmon lévők, biztosan nem.
Meg aztán jómagam húsz év múlva már hetvenöt leszek.
