Šoškić szerint a tisztességes vállalkozók ebben az országban nem tudnak megmaradni, csupán a hatalomhoz közelálló egyének
Össztűz zúdul ezekben a napokban Dejan Šoškić bankkormányzóra azon politikai erők részéről, amelyek a dolgok jelen állása szerint az új kormányt fogják megalakítani. A véleményezők többsége szerint az indíték kézenfekvő: a haladó–szocialista–régiós–satöbbi szövetség le akarja őt váltani, és saját kádert tenni a helyére.
Mindezzel nem is lenne gond, ha a leváltás oka az lenne, hogy a bankkormányzó nem jól végezte a dolgát, annak ellenére, hogy hatéves megbízatási idejéből még csak a másodiknál tart. Ez a szöveg rövid lenne ahhoz, hogy Šoškić ténykedését kielemezzük, de erre nincs is szükség, érdemesebb azokat az indokokat megvizsgálni, amelyekkel támadják őt.
Mint tudjuk, Šoškić akkor került a bankkormányzói székbe, amikor elődje, a népszerűségnek örvendő Radovan Jelašić lemondott tisztségéről. Addig mellette dolgozott, és tulajdonképpen az ő vezetési politikáját vitte tovább, aminek az egyik fő ismérve volt a pénzügyi fegyelem maradéktalan betartása és a dinár árfolyamának felügyelete. Nem annak irányítása, ugyanis a kilencvenes évekkel ellentétben ma már nem rögzített, hanem rugalmas árfolyam-politika van érvényben, ami azt jelenti, hogy az a napi kínálat és kereslet függvényében változik. A jegybank nem határozhatja meg az árfolyamot, csupán piaci beavatkozással, deviza eladásával vagy vásárlásával tudja enyhíteni a túl nagy kilengéseket. Azért fontos ezt részletezni, mert a politikum felől érkező leggyakoribb kritikák pont arra vonatkoznak, hogy a nemzeti bank hagyta a dinár árfolyamát elszabadulni. Ez az ország a kilencvenes évek óta meg van fertőzve az árfolyammal. Ezért aztán hiába áll a nemzeti bankról szóló törvényben, és hiába is ismétli a mindenkori bankkormányzó, hogy nem az árfolyam ellenőrzése a feladata, hanem „a Szerbiai Nemzeti Bank egy független intézmény, amelynek célja az árstabilitás és a pénzügyi rendszer fenntartása”.
Nyilvánvaló, hogy ebből az irányból is támadható a bankkormányzó, hiszen az árak is elszabadultak az elmúlt időszakban, akár azt is mondhatjuk, hogy abban a két évben, amióta ő áll ezen intézmény élén. Csak hát ezt nem lehet ennyire feketén-fehéren nézni. Az ország devizatartalékai nem önmaguktól növekednek a széfben, és nem is a bankkormányzó kaszálja azt a mezőn, vagy csempészi a határon. Akkor tudnak növekedni, ha az országnak működő gazdasága van, ha a vállalatok nyereséget termelnek, ha pénzmozgás van, ha árut tudunk exportálni, amiért a külföldi vevő devizában fizet, vagy ha turistákat tudunk idevonzani, akik szintén eurót és dollárt hoznak Szerbiába. Tehát a gazdaságpolitika eszköztárából csak néhány van a bankkormányzó kezében, azokkal pedig nem tud csodát tenni. A Politika napilapban szerzői írásban Šoškić is ismertette saját álláspontját, amelynek lényege, hogy a korrupció elharapózásának következtében tartunk ott, ahol. Mint írja, a tisztességes vállalkozók ebben az országban nem tudnak megmaradni, csupán a hatalomhoz közelálló egyének, „akiknek gazdasági hatása gyakran mindössze annyi, hogy külföldön megveszik az árut egy dinárért, itthon pedig azt kettő vagy három dinárért adják el”. Mint kiemeli „az ilyen vállalkozók nem tudják megvásárolni a csőd szélén lévő fém-, textil- vagy villamosipari nagyvállalatokat, és új életet lehelni beléjük, sőt még egy új, versenyképes terméket sem tudnak előállítani, ami megállná a helyét a világpiacon”. Šoškić arra is rámutat, aminek mindannyian tanúi vagyunk: az új tulajdonosok nem azért vásároltak gyárakat, hogy azok termeljenek, hanem, hogy amit lehet, azokat eladják, elzálogosítsák.
A bankkormányzó elleni támadás csupán az immár harmadik évtizedébe lépő szerbiai tranzíció kudarcáról rántja le a leplet, amiért vétkes mindenki, aki 1990-től máig valaha is hatalmon volt. A kilencvenes években és a kétezresekben is. Ahelyett, hogy a többi kelet-európai ország példáján tanulva a mindenkori kormány végrehajtotta volna a szükséges reformokat, átalakította volna a teljes gazdasági és politikai rendszert, ők úgy értelmezték a tranzíciót, mint az állami vállalatok eladását, bárkinek, bármennyiért – lehetőleg ismerősnek – és ez vezetett oda, ahol most vagyunk. Ezért gyenge a dinár, ezért nem versenyképes a szerb gazdaság, és ezért emelkednek az árak. És ez nem a bankkormányzó hatásköre és felelőssége.
Hozzászokhattunk az évek során, hogy minden hatalomváltás után az új garnitúra igyekszik minden kádert lecserélni, valószínűleg erre készülnek most is. És ez önmagában még nem lenne akkora baj. Lehet, hogy egy alkalmasabb kádert helyeznek erre a tisztségre. Sokkal aggasztóbb az a nagy adag populizmus, ami a kormányzásra készülő pártok, elsősorban a szocialisták vezetői részéről elhangzik a nemzeti bank vonatkozásában.
Amellett, hogy Ivica Dačić a bankokat a nép ellenségének nevezte, az is elhangzott, hogy a bankok a hiteleket befagyaszthatnák egy évre, de olyasmit is mondtak, hogy az ország devizatartalékait nem őrizgetni kellene, hanem a fejlődésre fordítani, illetve ugyanerre a célra pénzt kellene nyomtatni.
Nem tartozok azok közé, akik a szocialisták hatalomra kerülésével a kilencvenes évek visszatérésétől rettegnek, de mindannyian emlékezhetünk még azokra az időkre, amikor a devizát fejlődésre használtuk, a pénzhiányt pedig bankjegynyomtatással oldottuk meg.
Ha ezek a javaslatok az új bankkormányzó programjának a részét képezik, akkor pénzverésnek és átverésnek lehetünk a tanúi és szenvedő alanyai is. Ismét.
