Minden új kormány megalakulása után illik megvárni azt a bizonyos első száz napot, és csak azt követően szoktuk levonni a következményeket, akkorra lesz egy olyan-amilyen képünk arról, hogy mire is számíthatunk. Ebben az esetben ettől eltekintek, mert ha eredmény nincs is, de a fiatal kormány, a nem kifejezetten fiatal tagjaival már hozza a formáját.
Történik ugyanis az, hogy a naftalinból előszedett és az eddig is hatalmon lévő (sokszor ellenzékiként viselkedő) kormánytagok közül kettő egymásnak esett. Ha valakiben még akadt kétely, hogy miért kellett Milutin Mrkonjićnak és Velimir Ilićnek is egy-egy minisztérium, amelyeknek gyakorlatilag ugyanaz a feladatuk (Mrkonjić az eddigi infrastrukturális és energiaügyi minisztériumot vezeti, amelyet most közlekedésügyi minisztériummá nevezett át a kormány, Ilić pedig az építőiparral és az urbanisztikával van megbízva), most már neki is kiviláglik, hogy mit akarnak ők ketten. Mindkettejük álma építeni, ezt évek óta hangoztatják, és mindkettejüknek helyet kellett találni az új kormányban.
A sajtón keresztüli üzengetésnek az lett a vége, hogy Ivica Dačić miniszterelnök állítólag „kizárás előtti figyelmeztetésben” részesítette őket: ha nem hagyják abba a sárdobálást, valamelyiküknek mennie kell a kormányból. Velimir Ilić pártelnök létére sokkal nyugodtabb lehet, nehezen elképzelhető, hogy a koalíció egyik alappillérét fenéken billentené a kormányfő.
A két balhés miniszternek nincs sok minden a szakmai önéletrajzában, amire büszkék lehetnének. Mrkonjić az örök „országépítő”, aki szinte könyörgőre fogta a választások előtt, hogy maradhasson építeni. A mindenkori túllépett határidők embere ő, amiről már sokat regéltünk. Ilić sem makulátlan. Ő talán a legviccesebb (pontosítok: a legtragikomikusabb) miniszterünk: vele interjút készítő újságírót gyomron rúgó, állandóan káromkodó, szitkozódó, a birkáit szexuális zaklatástól féltő ember ő. De itt vannak. Megint. Továbbra is.
A vita gyakorlatilag akörül folyik, hogy ki a kevésbé jó országépítő, kinek a minisztersége alatt hiányzott több dokumentáció, ki használt fel rendeltetésszerűen kevesebb pénzt abból, ami rendelkezésére állt. (Hogy ezt mikor, és ki fogja kivizsgálni, nem tudom, de nem is hiszem, hogy a mostani kormány. Ez még egy azon témák közül, amelyeket jobb nem feszegetni a koalíciós béke érdekében.) Ilić feltett szándéka, hogy jelenlegi mandátuma alatt megépítse a ,,haza vezető utat”, vagyis a 11-es közlekedési folyosó Čačakig vezető szakaszát. Mrkonjić büszke az elmúlt négy évre, arra, amit a 10-es közlekedési folyosóval tett. Összehasonlításképp: kettejük miniszterkedése alatt Szerbiában összesen – a Putevi Srbije és a Koridori Srbije közvállalatok adatai alapján – 36,5 kilométer teljes profilú autópálya épült meg, 260 kilométernyi félautópálya mellett (a vajdasági szakasz is ide tartozik, ugyanis ott is az egyik irányba haladó részt kellett megépíteni). Mindeközben Horvátországban is építik az autópályákat, csak egy kicsit más ütemben. 2001-től a mai napig a szomszédban 581,4 kilométernyi autópálya épült.
Ez az, ami miatt a szerbiai adófizető úgy érezheti, hogy a bolondját járatja vele a mindenkori kormány. Mi még mindig ott tartunk, hogy ha törmelékkel leszórja a városi vezetőség az egyik utcát, ki kellene állnunk megtapsolni az elöljárókat. Ha aszfalt kerül az útra, vagy megépül egy híd, az már egyenesen csodának számít, a kivitelező pedig a csodatevő. Az már nem olyan fontos, hogy két hónap múlva kátyúzni kell a vadonatúj utat. Ugyanez történik az autópályákkal is. Arról nem is beszélve, hogy mi mennyiért autózunk az autópályán, és ugyanaz mennyibe kerül a régió országaiban.
Ezért nem tud meghatni az, hogy a két „országépítő” egymásnak esik. Még ha nőügy is van a dolog hátterében. Egy hónapja esett neki Mrkonjić Ilićnek miután utóbbi megsértette a messzi földön híres Ana Bekuta „esztrádművészt”, aki akkoriban még Mrkonjić fülének és szívének is felettébb kedves volt. Ez már végképp a groteszk kategóriája, semmilyen hatással nem kellene hogy legyen a hétköznapjainkra. De az, hogy ez egyáltalán szóba került a kormányalakítás kapcsán, elszomorító.
A választópolgár logikája szerint nagyon egyszerű az élet: ha valakit azzal bíznak meg egy kormányban, hogy épüljön az autópálya, csinálja is azt. És ha egyszer elkészül a munkával, ne várja azt, hogy mindenki neki tapsoljon. Ez volt a dolga. Nálunk viszont még mindig csodaszámba megy az, ha valaki el is végzi a munkáját.
