Javított a héten a köztársasági adminisztráció a Vajdasághoz való viszonyulásról tanúskodó statisztikai adatokon. Az történt ugyanis, hogy kilenc éven át tartó abszolút ignorálást követően a szerb parlament elé került egy olyan indítvány, amelyet a Tartományi Képviselőház hagyott jóvá és terjesztett be. Az október ötödikei változásokat követően egyébként az eddigiekben harminckilencszer próbálkozott hasonló javaslatok vitára bocsátásával Vajdaság, s a szándék mindössze három alkalommal hozott gyümölcsöző eredményt – még Zoran Đinđić kormánya idején.
A héten, a köztársasági parlament csütörtöki ülésén Belgrád 7,7 százalékos teljesítettségről 10 százalékosra növelte az arányt: a honatyák megvitatták a költségvetési rendszerről szóló törvény alkotmányellenes igazságtalanságait javítani szándékozó tartományi javaslatot. Ivica Dačić kormányzása idején, haladó párti képviselőházi elnöklés idején. Sokak számára bizonyára némileg zavarólag hatnak ezek a legutóbbi ténymegállapítások. Fel lehet tenni olyan kérdéseket: hogyan lehet az, hogy korábban, a demokrata párti többség idején, efféle lépésre nem kerülhetett sor, miért éppen most nyílt meg kilenc év után a köztársasági parlament az újvidéki javaslatok irányába, s mennyire nevezhető őszintének ez a barátinak tűnő kéznyújtás?
Az első két kérdésre valamivel könnyebb megadni a választ. Akkor, amikor ugyanaz a párt állt a tartományi és a köztársasági vezetés élén, nem volt meg a kellő politikai érdek ahhoz, hogy kiélesítsék a tartomány működését nehezítő problémákat, s esetleges vitát nyissanak azokról. A párton belüli kommunikációs csatornák bizonyára meghatározott keretek közé szorították azokat a lehetőségeket, amelyekkel a tartomány élhetett, s ha valami rendkívül fontos kérdés került előtérbe, melynek kapcsán a vajdasági vezetésnek már reagálnia kellett volna mindenképp, pártpreferenciáktól függetlenül, akkor az ilyen kérdéseket is bizonyára igyekeztek már eleve, a nyilvánosság bevonásának minél hatékonyabb elkerülésével, lehetőleg a törvényhozás folyamatában rendezni. Tudva levő viszont, hogy a vajdaságiak mindennapjait leginkább meghatározó kérdést illetően, azaz Vajdaság finanszírozásának tekintetében, a beruházásokra fordítandó összegek folyósításának ügyében szinte soha sem létezett megfelelő hozzáállás a köztársasági hatalom részéről.
Hogy miért éppen most történt előrelépés a vajdasági javaslatok meghallgatásában, arra választ adhatnak a tartományi és a köztársasági parlament között kialakult meglehetősen jó viszonyok is, illetve az, hogy a vajdasági képviselőház előző elnöke és az akkori belügyminiszter, mai miniszterelnök-belügyminiszter között is megfelelő volt az együttműködés. Egyrészt tehát az egymástól eltérő hatalmi koalíciók által meghatározott aktuális politikai körülmények, és a korábban kiépített megfelelő kapcsolatrendszer is elősegítette ennek a folyamatnak a haladását.
Azon, hogy mennyire nyílt és baráti ez a közeledés a szerbiai vezetőség részéről, nem nagyon érdemes vitatkozni. Elvégre a lényeg az, hogy a parlament elnöke tartotta magát ahhoz, amit hónapokkal ezelőtt megígért. Másrészt pedig az alapján, ahogyan a kormány a tartományhoz viszonyul a törvények kidolgozása során – soha nem kéri ki az itteni adminisztráció véleményét, noha ezt ugyanúgy megígérték, mint a parlamenti nyitottságot – le lehet vonni a megfelelő következtetéseket az őszinteséggel, együttműködő készséggel kapcsolatban is.
Az ideális helyzet az lenne, ha nem az határozná meg Vajdaságnak, vagy a tartomány pénzelésének a kérdését, hogy éppen mekkora jóindulattal rendelkezik a köztársasági vezetőség, vagy hogy mennyire őszinte jóindulatának a kimutatásakor. Az Újvidék és Belgrád közötti viszonyokat csakis az alkotmányos rend tiszteletben tartásának és a még hiányzó törvényeknek – például a tartomány finanszírozásáról szólónak – az elfogadásával lehetne tartósan rendezni. Így lehetne elkerülni az olyan helyzeteket, mint amilyet most is tapasztalhattunk: Belgrád teljesen nyitott a vajdasági javaslatok iránt, a kormány viszont javasolta azok elutasítását, s így a szavazás napján egy másodperces gombnyomással lesöprik majd az asztalról az indítványt. Azt az indítványt, amelyik pedig semmi mást nem javasolt, minthogy a köztársaság tartsa magát az alkotmányban foglaltakhoz, s valóban a költségvetés teljes bevétele alapján, s ne annak egy része alapján számolja ki a tartományt megillető hét százalékot.
Ha csoda nem történik, Vajdaság számára, úgy tűnik, mégis a nehezebbik út marad, az előrelépés, s „a szerb parlamentbe való visszatérés” ellenére is. Maradnak a különféle jogi lehetőségek, marad az alkotmánybíróság. Ezeken az utakon kell bizonyítania, hogy nem mindegy, minek a hét százalékát kapja valaki. Mivel a módosítási indítvány megvitatása során egyetlen meggyőző, mondhatni épeszű ellenérvet sem lehetett hallani a javaslat ellen, s mégis annak elutasítása mellett döntött a hatalmi koalíció, azon sem kellene csodálkoznunk, ha nem sikerülne bizonyítania ezt az egyszerű matematikai különbséget.
