A kormány nagy korrupcióellenes harca keretében sor kerül Miroslav Mišković ügyeinek az átvizsgálására is – közölte a napokban Dačić kormányfő, de őt megelőzően beszélt erről az ügyeletes boszorkányüldöző Aleksandar Vučić is, akinek az új szemüvegében minden bizonnyal olyan dioptria van, amelynek köszönhetően élesebben látja a törvényszegőket.
Mišković a Delta birodalom tulajdonosa, a tulajdonában volt korábban a ma már Intesa néven működő bankhálózat és a Maxi kiskereskedelmi üzletlánc is, emellett felsorolni is nehéz lenne, mennyi, különböző területen vannak érdekeltségei. Az üzletember sokáig Columbo nejéhez hasonló misztikus figura volt: a különböző toplistákon rendre kimutatták, hogy Szerbia egyik leggazdagabb embere, a lapok választási ciklusokban arról cikkeztek, hogy tőle függ, mely pártok alakíthatnak kormányt, merthogy a legtöbbjüket ő maga finanszírozza, cserébe meg mindenféle kiváltságokat élvezhet. Először akkor „kezdték ki” őt, amikor tavaly túladott a Maxi üzletláncon. Arról volt akkor szó, hogy számos más üzletemberhez hasonlóan ő is az úgynevezett adóparadicsomokban bejegyzett offshore cégeken keresztül üzletelt, vagyis a Szerbiában, a szerbiai polgárok zsebén szerzett nyereség után nem fizetett a szerb államnak adót. A Maxi eladása alkalmával pedig az ügylet után fizetendő adó elég tekintélyes összeg volt, az államkassza pedig a Telekom privatizációs kudarca okán kongott az ürességtől, ezért Tadić és Cvetković is felrótták neki, hogy erkölcstelen dolog, hogy saját országának semmi hasznot nem hoz.
Minden bizonnyal megvan a pontos oka annak, hogy Mišković az illetékes hatalom célkeresztjébe került, kérdés, hogy meddig megy el a kormány ebben az esetben. Mišković közben elhagyta az országot, és nem tudni, üzleti vagy magánútra ment, esetleg útjának köze van-e az ellene irányuló vizsgálódáshoz. Mert volt már egy hasonló oligarchaüldözés korábban is. A kilencvenes években és a kétezres évek első felében Miškovićhoz hasonló szupergazdag szerepet töltött be Bogoljub Karić és családja. A BK birodalomnak is szinte mindenben érdekeltségei voltak, a család Dedinjén Miloševićék szomszédságában élt, és jó barátságban is voltak. Aztán ennek a barátságnak a következménye volt többek között az is, hogy a Karićok kapták meg a jogot az első szerbiai mobiltelefon-hálózat elindítására, monopolhelyzetben pedig nem nehéz piacvezetőnek lenni. A 2000-es hatalomváltást követően Karić remekül feltalálta magát, üzleteit, vagyonát zavartalanul gyarapíthatta, egészen addig, amíg – nem kizárt, hogy a pártok túlzott pénzéhségét megelégelve – egy reggel nem ébredt azzal az elgondolással, hogy politikai szerepet vállal, ő lesz a szerb Berlusconi. Bele is vágott a politikába, megalakította a Szerbia Ereje Mozgalmat, a parlamentben pedig megvásárolt egy frakciónyi képviselőt. Népszerűsége növekedett, így az immár saját pozícióikat féltő pártoknak, hasonlóan, mint most Vučićnak, hirtelenjében eszükbe jutott, hogy ki kellene vizsgálni Karić ügyleteit. A történet folytatását ismerjük, az üzletember ügyleteit elkezdték átfésülni, ő maga pedig meg sem állt Moszkváig, ahol azóta ismét együtt kávézhat egykori szomszédjával, Mira Markovićtyal. Itthon, birodalmát alapjaiban verték szét.
Népszerű lépés a hatalmi elit részéről az ilyenfajta igazságosztás, különösen a mostanihoz hasonló helyzetben, amikor ekkora a kilátástalanság, a munkanélküliség, és ekkora a különbség a felső és alsó osztály között. Történelmi regények szólnak róla, mennyire alkalmas a társadalmi feszültségek csökkentésére, a szelep kiengedésére az urak, vagy közülük egynek-kettőnek a „fellógatása”. Nincs kenyér, csinálunk cirkuszt.
Van azonban egy olyan példa is, amely hosszú távon célravezetőbb, ez pedig az, ahogyan „az orosz testvérek” kezelték saját oligarcháikat. A Szovjetunió felbomlása után keletkezett általános nyomorban Oroszország élén egy akaratgyenge, alkoholizmusba süllyedt elnök, Borisz Jelcin állt, akit, a helyzetet elmésen értelmező üzletemberek csoportja keresett meg ajánlatával. Mihail Hodorkovszkij, Borisz Berezovszkij, Roman Abramovics, Alekszander Lebegyev, Oleg Gyeripaszka és társai azzal a javaslattal keresték meg Jelcint, hogy kölcsönadnak az állami költségvetésben tátongó lyuk betömésére. Az volt a kikötésük, hogy amennyiben az állam a meghatározott határidőn belül ezt a pénzt nem tudja visszaadni, fizethet „vállalatban” is. Az orosz állam természetesen képtelen volt a törlesztésre, így kerültek szinte aprópénzért a fenti üzletemberek tulajdonába a legértékesebb orosz kőolajipari, acélipari vállalatok és autógyárak. A felfoghatatlan mértékben vagyonosodó orosz oligarchák teremtette helyzet lényege az volt, hogy kezükben volt a tőke, befolyásuk alatt tartották az államvezetést, ezért cserébe büntetlenül űzhették üzelmeiket. A sorsdöntő lépéshibát akkor követték el, amikor abbéli meggyőződésükben, hogy saját emberüket hozzák pozícióba, Jelcin után Vlagyimir Putyint juttatták hatalomra, aki egykori KGB-s tapasztalatát és múltját felhasználva nemcsak kiszabadult az ellenőrzésük alól, hanem hadjáratot is indított ellenük. Putyin azonban okosabb volt, mint a szerbiai illetékesek, ő hosszabb távra tervezett. Megtalálta a középutat az oligarchákkal, aki hajlandó volt az ő játékszabályait elfogadni, „megadni a királynak, ami a királyé”, tehát támogatni az államot anyagilag és emberileg is, az az angol fociklub-tulajdonos Abramovicshoz hasonlóan ma is jól él, aki viszont szembeszegült, az ellen vádat emeltek, az országba körözés miatt vissza nem térhet, vállalatait pedig visszaállamosították.
Putyin tehát, ahelyett, hogy szétverte volna a tisztának legkevésbé sem nevezhető módszerekkel felépített birodalmakat, inkább szövetségesévé tette őket, ami pozitív következményekkel járt mind az orosz gazdaság, mind az állam számára.
Az állandóan Moszkva felé kacsingató jelenlegi bűnüldöző kormánytagok esetleg megszívlelhetnék ezt a tanácsot. Ahelyett, hogy a Karić-birodalomhoz hasonlóan szétzúzzák Mišković érdekeltségeit is, hosszabb távon célszerűbb lenne „kiegyezni” az üzletemberrel. Ebben az esetben az általa évek során felépített rendszerek működhetnének tovább, munkahelyek maradnának meg, és hát, nyilván adóbevételek folynának be a költségvetésbe. Akasztófa talapzata helyett célszerűbb lenne egy erős gazdaság alapjait lefektetni, de hát Vučić szemüvegén keresztül ez nem biztos, hogy így látszik.
