„Teljesen biztosak lehetnek abban, hogy Szerbia és a mai hatalom nem fogja átadni Koszovót és elárulni az országot, de Szerbia most nincs abban a helyzetben, hogy megtartsa Koszovót és ne engedje, hogy elvegyék, mert már elvették, és most abból kell megőrizni valamit, amit már elvettek.” Ilyen kijelentéseket tesz az elmúlt időszakban a szerb kormány első embere. Mintha szándékosan azt akarná, hogy senki ne értsen semmit, vagy hogy mindenki értse úgy, ahogy akarja, a lényeg: egyértelmű kijelentés ne nagyon legyen. Mert nem kell túlságosan mély analízis ahhoz, hogy valaki rájöjjön: nem is adhatnánk át olyan valamit, amit már elvettek tőlünk, különösen akkor nem, ha még nem is vagyunk „olyan” helyzetben – jelentsen ez bármit is. Vannak a kormányfő megnyilvánulásaiban még egyéb ellentétek is. A legutóbbi brüsszeli útja, és a Hashim Thaçival folytatott megbeszélés előtt Belgrádban szinte nemzeti hősként jelentette ki: azért megy Brüsszelbe, hogy „mentse, ami menthető”. Eközben persze tudni lehetett, hogy a találkozó egyik fő témáját a Koszovó és Közép-Szerbia közötti átkelők integrált ellenőrzésének bevezetése fogja képezni, vagyis az, hogy az átkelőkön ezentúl egyenlő számú szerb, koszovói és EULEX-missziós rendőr tartózkodjon, s az áruszállítmányok megvámolása is a korábbi megegyezés szerint történjen. Amikor arra kérdeznek rá, hogy mennyire veszélyezteti Szerbia területi integritását ez az egyezmény, a kormányfő sietve az előző államvezetésre hivatkozik, mondván: ezt még a múltban elfogadta Szerbia, most már nincs mit tenni, tartania kell magát ahhoz, amit felvállalt. De ha ez így van, s most csak olyasmiről van szó, ami már a múltban eldőlt, akkor miért is van a mostani párbeszédnek akkora jelentősége, hogy a „menteni, ami menthető” címkével lehet ellátni?
Dačić viselkedése, üzeneteinek összekuszáltsága és értelmetlensége ellenére is, indokolt. Nem dicséretet érdemlő, csak indokolt. Jól tudja a politikus, hogy a szerbiai választópolgároknak az erősebb nemzeti érzelmekkel rendelkező része szavazott azokra a pártokra, amelyek ma a kormánytöbbséget alkotják. Így aztán, a bizalom megőrzése érdekében, nem mondhatja a kormányfő teljesen nyugodt hangvétellel azt, hogy: Megyek, beszélek Thaçival. Megfelelő körítésre, drámai hangvételre, nagy adag hősiességre van szükség ahhoz, hogy ez a szavazótábor továbbra is úgy gondolja, a megfelelő pártokra adta le a voksát.
Annál is inkább, mert az észak-koszovói szerbek nem látnak nagy különbséget a jelenlegi és a volt kormány viszonyulása között, s nem nézik túl jó szemmel azt, hogy a szerb és a koszovói miniszterelnök rendszeresen közös brüsszeli vacsorára járnak Catherine Ashtonhoz. Az átkelők újszerű ellenőrzése sem nyerte el tetszésüket, függetlenül attól, hogy most más felállású belgrádi politikai vezetés akarja áldását adni rá, ezért tiltakozásuk jeléül a héten zárlat alá is helyezték az új jarinjei átkelő építési munkálatait. A kormányfő hozzájuk is üzenetet intézett: szem előtt tartja az érdekeiket, de a koszovói szerbeknek is el kéne kezdeniük szem előtt tartani Szerbia egészének az érdekeit. Ez a kijelentés már sokkal világosabb – ilyen üzenetek hangzanak el olyankor, amikor valakinek tényleg van konkrét mondanivalója, s nem csupán politikai frázisokat akar pufogtatni.
Persze Dačić „retorikája” nem számít újszerűnek, legfeljebb kissé zavarosabbá vált a brüsszeli tárgyalások óta. Az utóbbi egy-két évben ő volt az a politikus, aki tényleg mindenfélét mondott már Koszovóval kapcsolatban, annak felosztásáról, új határok megrajzolásáról is beszélt akkor, amikor még a demokrata párti kormánytöbbség sem mert bátrabb nézeteket vallani a hivatalosnál, vagyis a kapcsolatok rendezésére irányuló technikai jellegű párbeszédet, és az „EU is, Koszovó is” – mellesleg fenntarthatatlan – politikát szajkózó álláspontnál. Amíg évekkel ezelőtt csak egy szerb parlamenti párt mert kimondani olyasmit, hogy a déli tartomány már elveszett, mára legalább eljutottunk oda, hogy a kormányfő is – ha nem is pontosan ugyanezt, de – hasonlókat mond, még ha azonnal hozzá is teszi, hogy ennek ellenére nem fogjuk átengedni Koszovót, vagyis azt, ami már elveszett...
Biztos vagyok benne viszont, hogy a Koszovóval kapcsolatos zavaros kijelentéseknek megvan a hatása a szerb közvéleményen belül, amelyik még ma sem ért el arra a pontra, hogy elfogadja a realitást. Előkészíthetik egy esetleges fájdalmas megoldásra, amelyről nemcsak a kormányfő, hanem a korrupcióellenes küzdelemben jeleskedő kormányalelnök is szokott beszélni, mondván, a koszovói kérdésnek csakis fájdalmas végkimenetele lehet. S ezt a végkimenetelt, állítólag, 2013-ban már meg is ismerhetjük – erről számolt be Dačić a brüsszeli tárgyalásokat követően. Szó ami szó, itt is lenne már az ideje. Egy dologban biztosak lehetünk, a kormányfő stílusában fogalmazva: azt, amit már elveszítettünk, még egyszer biztosan nem fogjuk elveszíteni, s ha netán valamit visszanyerünk belőle, akkor kész sikertörténetnek számítanak majd a megkezdett egyeztetések.
