Nem jó az, ha az ember hosszú távon nyitott kérdéseken töpreng.
József Attila szegényember-verseit elemeztük az egyetemen, és akörül folyt a véget nem érő vita, hogy lop, vagy nem lop a szegény ember. A költő ugyanis azt állítja: „Szegény ember akkor lop, ha éhes. Akkor se lop, de hát nagyon éhes.” Lop, vagy nem lop? Tette fel a tanár úr a kérdést, mi pedig ontottuk a hol bugyuta, hol demagóg, „hajráproletáros” válaszokat. Miszerint: nem lop, mert a költő azt mondja, akkor se lop, ha éhes. Nem lop, mert jogosan veszi el, ami őt illetné meg. Alighanem mégis lop, mert nagyon éhes…
A tanár úr csak mosolygott, de sose dőlt el, végül is lop-e a szegény ember.
Azon viszont megint csak el lehetett tépelődni, hogy mire jogosít fel a szegénység. Számomra egyértelmű volt és maradt: arra, hogy elvegyem a másét, semmiképpen. Könnyű persze annak, aki nincs kényszerhelyzetben – mondhatnánk. A szegénységnek azonban annyiféle mélysége és fajtája van, hogy a helyzet kényszerűsége is vitatható. Kérdés, mitől szegény a szegény. Ha önhibáján kívül jutott bajba, idős vagy beteg, akkor a szociális védőhálónak kéne felfognia – csakhogy a mi hálónk cudarul tépett. Ha viszont életerős, munkaképes, ifjú ember tartja a markát segélyért, az nem a szociális érzékenységet ébresztgeti a társadalom dolgozó rétegében, hanem valami egészen mást.
Ami pedig a közbiztonság, a személyi és vagyoni biztonság hiányát nélkülöző településeinken történik, az egyenesen elkeserítő, felháborító, dühítő. Naponta olvashatjuk a rendőrségi közleményekben, mit loptak el, hova törtek be, kit fosztottak ki. A lopóknak, tolvajoknak, rablóknak nincs nevük, ellenben vannak személyiségi jogaik, amiket mindenki mindig maradéktalanul tiszteletben köteles tartani. Bezzeg a rablók és tolvajok – úgy tűnik – egyáltalán nem kötelesek tiszteletben tartani a kiraboltnak, kifosztottnak semmiféle jogát.
Az ENSZ közgyűlése 1950-ben jelölte ki december 10-ét az emberi jogok napjának annak emlékére, hogy 1948. december 10-én fogadták el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely szerint – és minden normális ország alkotmánya szerint is – az embert megilleti a személyes biztonsághoz való jog, a tulajdonhoz, a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog. Ezzel szemben ismerek olyan embert, aki a házát és a gyerekeit védve lekevert egy pofont a betolakodónak – és most ő végez közmunkát, hogy ne kelljen börtönben ülnie.
Ismerek olyan kifosztottat, akinek nemcsak a patyolat ruháit, hanem a lelkét is megtaposták a betörők – máig nem heverte ki a megrázkódtatást, hogy biztonságosnak hitt otthonát feldúlhatták. Ismerek olyan kiraboltat, aki előbb a nyilvánosság erejében reménykedve el akarta mondani a bánatát, majd nemcsak véraláfutásos arcát nem hagyta fényképezni, hanem a nevét se merte a riporthoz adni. Naponta találkozom idős, beteges emberekkel, akik nem merik álomra hajtani a fejüket, összerezzennek minden kutyaugatásra – de hiába hallják az udvaron a zajt, kimenni akkor se mernek éjnek évadján, ha biztosak benne: betörő ólálkodik a házuk körül. Sőt, már nappal is rettegnek.
A betyárballadák szerint hajdan hősként tisztelték azokat az útonállókat, akik a szegényeknek adták, amit a gazdagoktól elvettek. A mai betyárok a szegényeket is kifosztják. Mint nemrégiben tették Horgoson, amikor az utolsó jószágát is ellopták egy családnak.
Állítólag végre hamarosan a parlament elé kerül a kis összegű lopások témaköre. Jó lenne, ha a honatyák és honanyák elzarándokolnának erre a vidékre, ahol a lopások, rablások mindennaposak, ahol a magányos, magatehetetlen emberek félelemben élnek. Hallgassák meg a kifosztottakat, és azután vitázzanak a parlamentben.
