Szabadkán egy hónap alatt öt súlyos testi sértéssel, halállal végződő konfliktus, összetűzés történt. A hatodik esetben, amikor hajnalban az ismert kávézóba kézigránátot dobtak, a takarítónő szerencsére megúszta sérülés nélkül. A többi esetre is bizonyára jól emlékeznek olvasóink: volt késeléssel, húsvágó bárddal való leszámolássá fajult vita, és a közvéleményt őszintén felháborította az az eset is, amikor kora este a Lifkánál levő buszmegállóban egy 17 éves fiúra heten támadtak rá, s a náluk levő botokkal (?!) agyba-főbe verték.
– Mi történik ebben a békésnek, sokszor álmosnak tűnő városban? Mi történhet még? – tehetjük fel joggal a kérdést, hiszen ennyi tragikus eset, ennyire különböző életkorú, szociális háttérrel rendelkező szereplőkkel egy hónap alatt tudomásom szerint még soha nem történt Szabadkán. – Fogalmam sincs, nem kerestem fel egy jóst sem – válaszolhatnám, ha viccelődni lenne kedvem. De nincs. Pusztán véletlenről van szó, hogy pár hét leforgása alatt ennyi tragikus eset történt, ennyi kés, húsvágó bárd, bot volt kéznél? Nem tudok rá magyarázatot, mert a légköri fronthatásoknak, a csillagok kedvezőtlen állásának mégsem tudható be a felszaporodott, rosszul végződő esetek nagy száma.
A kriminológia külön tudomány, meg sem lepődtem, hogy a különböző honlapokon szörfözve, tanulmányokat böngészve nem találtam olyat, amely világosan leírja, az illetékesek mit tehetnek a jobb közbiztonság érdekében. Ez belső ügy, tanulmányaik során, belső eligazítások alkalmával bizonyára elhangzik, mi a teendőjük.
(Fotó: Gergely Árpád)
Van elég rendőr nappal és éjjel az utcákon? Mekkora rendőri jelenlét esetén érezzük azt, hogy biztonságban vagyunk, és mikor hat fojtogatóan, merül fel bennünk, hogy rendőrállamban élünk? A nyáron egy szombat reggel a szakmai gyakorlaton levő kisrendőr a szabadkai piacon kedvesen, de határozottan rám szólt, hogy tegyem el a pénztárcámat, mert bármikor kitéphetik a kezemből. Miközben szófogadóan becsúsztattam a táskámba a pénztárcát, egy asszony azt dünnyögte mellettem, hogy „inkább azzal törődnének, hogy ne legyen ennyi betörés”. Szintén a nyáron történt: a belvárosban, este 8 után épp egy már bezárt trafik mellett haladtam el, és egyszer csak azt éreztem, hogy hátulról valaki megfogja a vállamon lógó táskámat. Hátrapillantottam, és ijesztő, 50–60 centiméteres közelségből egy tizenéves meredt rám nem túl biztató tekintettel. – Mit csinálsz? – üvöltöttem rá teli torokból. – Mi van veled, bolond öregasszony?! – vágott vissza, miközben elengedte a táskámat. Szerencsémre közeledett felénk egy tempósan gyalogló, velem egykorú, 60 év körüli házaspár, gondolom, ezért úsztam meg a dolgot. A fiú pedig, mintha mi sem történt volna, villámgyorsan otthagyott, és a túloldalról, tehát tisztes távolságból figyelt bennünket, pár lépésnyire attól a helytől, ahol egyébként esténként gyakran a közlekedési rendőrök ellenőrzik a járművezetőket. – Hívjuk a rendőrséget? – kérdezte tőlem a közben odaérő pár. – Mit láttak? – Semmit, mert belemerültünk a beszélgetésbe, csak a maga hangjára figyeltünk fel. – Á, tulajdonképpen nem történt semmi – legyintettem. Egy rövid útszakaszon együtt mentünk, majd elbúcsúztunk, nekem pedig azóta is többször eszembe jut, hogy hibát követtem el. Rosszul döntöttem, annak ellenére, hogy nem volt szemtanú, aki látta volna, hogy a srác megragadja hátulról a táskámat, és a rablás végül is nem sikerült, sőt, a személyleírás, amit adtam volna, ráillik egy tucatnyi tizenévesre. Mégsem kellett volna ennyiben hagynom a dolgot, a leendő potenciális „áldozatok” miatt sem. Vagy legalább azért, hogy ez az eset is szerepeljen a rendőrségi statisztikában. A fent említett szörfözgetés közben savanyúan mosolyogtam az egyik város rendőrfőnökének megfogalmazásán: „a mutatók rosszabbak, de a közbiztonság jó”. Így is hozzá lehet állni a dolgokhoz, csak cseppet sem megnyugtató.
Mélyen hiszek abban, hogy aki más személyi tulajdonára, életére tör, annak bűnhődnie kell. Hiszek abban, hogy meg kell védeni azt, aki bajban van. Csak nem tudom, hogy hogyan. Hol van az emberségesség, a tisztességes emberi reakció és az ésszerűség közötti oly vékony határvonal? Miközben elvárjuk, hogy a rendőrség megvédjen bennünket, hogy olyan társadalomban éljünk, ahol nem normális az, hogy több ember tart magánál kést, botot (?) és más fegyvert, ugyanakkor nem vagyunk felkészítve, hogyan védjük meg magunkat, a környezetünkben bajban levőket. Veszélyes szituációban nem mindig lehet, nem mindig tanácsos ösztönösen cselekedni. Arról nem is szólva, hogy az csak a filmekben fordul elő, hogy két vagy több ember konfliktusba keveredik, és abban a pillanatban ott terem egy épp arra járó rendőrautó. Elvégre nem egy amerikai nagyváros zűrös városrészében élünk, hanem egy békésnek, sokszor álmosnak tartott európai városban.
