Milorad Dodik, a boszniai szerbek örökös vezetője, jelenlegi hármas elnökségi tag korábban sem volt híres arról, hogy Bosznia-Hercegovinának a megőrzése, a muzulmán–horvát föderációval való együttélés mellett harcolt volna. A napokban tett kijelentései azonban mégis egészen új kontextusba helyezték a régióbeli kapcsolatokat, mert míg korábban esélylatolgatásként vetette csak fel sokszor annak lehetőségét, hogy a szerb entitás majd egy napon saját útját fogja járni, most egyértelmű és félreérthetetlen kijelentést tett, mely szerint az el is indult a függetlenség útján, vagy ahogyan maga fogalmazott: bármit is tegyenek a döntéshozók, vagy az Egyesült Államok, most már fellobbant az önállósodás lángja. Tette ezt azt követően, hogy a boszniai-hercegovinai Alkotmánybíróság újabb, a szerb entitás által elítélhetőnek tartott döntést hozott, most azt állapította meg, hogy a földterületek nem az entitásoknak, hanem a közös államnak a tulajdonát képezik, ezért a közös államért pedig, mindannyian tudjuk, nem a szerb entitás rajong. Korábban a bíróság egyébként akkor ütötte ki a biztosítékot a boszniai szerbek körében, amikor a köztársaságuk napjának ünneplését nyilvánította alaptörvény-ellenesnek. Dodik közölte, hogy két választási lehetőség maradt: vagy tűrik, hogy elnyomják, majd megsemmisítsék a boszniai szerbség köztársaságát, vagy önálló útra térnek. Utóbbi az egyedüli logikus lépés szerinte, s már jövő tavasszal másképp néz ki Bosznia-Hercegovina, fenyegetőzött.
A feszültség, tehát, egyre nagyobb a szomszédos országban, ki tudja, milyen lépések következnek ott, ahol a békét alig tudták megteremteni két és fél évtizeddel ezelőtt, s ahol még ma is olyan hangulat uralkodik a közéletben, politikában, mintha tegnap dördült volna el az utolsó háborús lövés, s nem a kilencvenes években, amióta már generációk egész sora nőtt fel. Annak, aki nem a feszültségek politikáját akarja támogatni, bizonyára nem azt kellene feszegetnie, ami éppen véget vetett a háborús konfliktusnak. A Balkánt egyébként is puskaporos hordónak tartják sokan, nem kellene szikrákat is vetni folyamatosan ott, ahol ez a hordó gyorsan robbanhat.
Montenegróban is távol áll a helyzet az ideálistól hónapok óta. Állandóak a szerb pravoszláv hívők tüntetései a vallásszabadságról szóló törvény miatt, melynek értelmében az állam kezébe kerül át sok eddigi egyházi kézben állt emlékhely, kolostor, parókia. A tüntetések állandó jellegűek, szurkolók közötti leszámolások vannak. Podgorica a szerbek tiltakozását és Belgrád szerbeket támogató álláspontját a montenegrói államiság elleni akciónak tartja, miközben a szerbek saját kisemmizésüknek tekintik az állam új törvényét. Régen volt már ilyen összetett a helyzet ebben a tengermelléki nyugat-balkáni országban.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Koszovóban sem javult semmit a helyzet, hogy szélsőségesebb politikai vezetőség került a választásokat követően hatalomra az eddiginél, hogy a dialógus folytatása távolinak tűnik még, s hogy az egymásnak üzengetés meglehetősen jellemző a Belgrád–Pristina vonalon, akkor könnyedén megállapíthatjuk, hogy már megint úgy tűnik, lőttek az egész régiónak, a beindult gazdasági fejlődésnek, a bérek növekedésének. Vagy juthatunk arra a következtetésre is, hogy választások lesznek hamarosan itt is, ott is, s valamilyen feszültség-gerjesztéssel komoly politikai hasznot kovácsolhatnak a jobboldali erők itt is, ott is.
Szerbiának most igazán oda kellene figyelnie arra, mit tesz, hogyan reagál. Ha ugyanis az itteni hatalmi politikai elit is a feszültség gerjesztése mellett dönt, akkor nagy problémával állunk szemben. Néha ugyanis kialakulnak olyan helyzetek, amelyben kikerülnek a dolgok az ellenőrzés alól. Amikor elszabadulhat a pokol, ha azt elegen akarják.
Bízzunk abban, hogy a Balkán az elmúlt negyed évszázadban nemcsak öregebb, hanem bölcsebb is lett 25 évvel.
