Az elmúlt néhány évben, amikor egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy betemetnek a feladathullámok, egy csacska vágy fogalmazódott meg bennem: milyen jó lenne, ha este nyugovóra térnék, az éjszaka folyamán időutazást tennék, és amikor reggel felébredek, két hónappal előrébb lennék az időben, úgy, hogy időközben már minden kihívást magam mögött hagytam. Szombaton ráeszméltem, hogy bizonyos szempontból teljesült a vágyam. Legutóbb a rendkívüli állapot elrendelése előtti napon jártam Újvidéken. Az akkori és a mostani szombat között eltelt időszakban annyi változott, hogy kizöldültek és virágba borultak a fák, az időjárás nyáriasra fordult, így csizma helyett kedvenc tavaszi-nyári cipőmben sétálhattam. Mint akkor, a kávézók, az éttermek, a sétányok és a bevásárlóközpontok most is hemzsegtek az emberektől, a lehető legmagasabb hőfokon lángolt a barátkozás és a közelség, karok lendültek ölelésre, csókok csattantak, egyik váll érte a másikat. Mintha meg sem történt volna az elmúlt majdnem két hónap. A rendkívüli állapot után rendkívüli intézkedések maradnak hatályban – mondta el az elmúlt napokban megannyi szakértő, ám a személyes tapasztalat és a más városokban készített felvételek azt bizonyítják, hogy jelenleg az a rendkívüli, ha valaki tartja magát a rendkívüliség írott és íratlan szabályaihoz.
Megannyi hírt hallhattunk és olvashattunk az elmúlt hetekben, hónapokban a koronavírus új típusáról, különböző forrásokból, különböző megközelítésekből. Sokan vannak azok, akik ennek okán úgy vélik, mindent tudnak a vírusról, az az okozta betegségről, a járványról, a védőoltásról, a védőmaszk és egyéb védőfelszerelés viselésének a szabályairól és a sokat emlegetett távolságtartás indokoltságáról, ez pedig feljogosítja őket arra, hogy kizárólag saját álláspontjukkal összhangban és egyéni igényeik szerint alakítsák magatartásukat. A kétkezi munkástól kezdve a tanáron, a jogászon, az építészen, a mérnökön, az asztrofizikuson, az üzletemberen keresztül az állami tisztségviselőig mindenki mindent tud a vírusról és a járványról. Egyesek még azt is tudják, hogy aki meghalt, az belátható időn belül egyébként is meghalt volna, mert hát mindannyian valamilyen krónikus betegségben szenvedtek, vagy már öregek voltak. Próbálhatnak az éveket tanulással, kutatással és tapasztalatgyűjtéssel töltő szakértők – virológusok, epidemiológusok, infektológusok, tüdőgyógyászok – az indokolt óvintézkedések, az egyéb javasolt magatartásformák és tudnivalók mellett érvelni, amikor a többség a tudás helyett a nem vallási értelemben vett hitet részesíti előnyben. Nem az a lényeg, hogy ki mit tud, hanem ki mit hisz. Minden arra utal, hogy a többség gondolkodását, illetve magatartását a következő vezérelv alakítja: ha valahol valamit elolvastam, vagy meghallgattam, akkor az biztosan úgy van, függetlenül attól, hogy kitől, vagy honnan származik az értesülés.
Az átlagember mentségére szóljon, hogy egyesek nem könnyítik meg a helyzetét, hiszen amíg például az „ünneprontó” Predrag Kon folyton azt szajkózza, hogy zárt térben viseljünk védőfelszerelést, a szabadban pedig tartsuk be a kétméteres tisztes távolságot, a „mókamester” Branimir Nestorović arra kéri az embereket, hogy minél többen fertőződjenek meg, hiszen most tökéletes az időpont erre, és egyébként is, genetikája a balkáni népeket „übermenscheké” teszi. Feltételezhetően az is zavart keltett a fejekben, hogy míg például Željko Mitrović következmények nélkül legalizálhatta a televíziós kuruzslást, és arra biztathatta nézőit, hogy Fantával és böfögéssel száműzzék szervezetükből a koronavírust, addig a bennfentesekre hivatkozva és a szakma szabályait betartva tájékoztató újságíró rendőrségi fogdába került. A kérdés elemzésének, hogy az íratlan és a kényszer nélkül megjelenő szabályok betartására való képtelenség mennyire áll összefüggésben az átlagos szerbiai polgárnak az államhatalom iránti beteges bizalmatlanságával, illetve az utóbbi jelenség esetleges indokoltságának a körbejárása már egy másik írás témájának kellene lennie.
A járvány kezdetén egyesek naivan azt hitték, hogy ez a válság majd a legjobbat hozza felszínre az emberekből. Hogy az egoizmus és a társadalmi elhidegülés helyét az egymásra való odafigyelés, a közösségi és az egyéni felelősségtudat veszi át. Az idő ismét csak a cinikusokat igazolta, például Dragoljub Petrovićot: „Ha az elmúlt hetekben nem haltál meg, most szabadon léphetsz az utcára és boldogan elkiálthatod magadat: éljen a korona! Éljen, hiszen Velencében például kitisztult a csatornák zavaros vize, míg Szerbiában a tv-stúdiókban értelmes emberek vendégeskednek. Úgy tűnik, hogy a természet figyelmeztetett bennünket, a mi feladatunk pedig az, hogy levonjuk a megfelelő következtetéseket. De ne aggódjanak, nem fogjuk megtenni.”
