Nem szokott jellemző lenni a szerbiai választási kampányokra az, hogy unalmasak lennének. Ha valakiben az idén, a koronavírus-járvány miatt kialakult helyzetben, esetleg felmerült volna efféle aggodalom, az máris, a kampány első napjaiban meggyőződhetett arról, hogy az idén sem kell efféle helyzet kialakulása miatt aggodalmaskodni. Pedig ez a kampány tényleg más, mint a többi. Korábban még sohasem alakult úgy, hogy a politikai pártoknak tulajdonképpen a kampány leglátványosabb elemeiről kellene lemondaniuk: a kampányrendezvényekről. Amíg azonban a járványszakértők úgy vélik, nem kell egy helyen egyszerre tömegeknek tartózkodniuk a koronavírustól való megfertőződés fennálló veszélye miatt, addig nem lesznek nagy gyülekezetek, gyűlések, pódiumokon elmondott hatásos beszédek sem. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt a korábbi kampányokban, teljesen világosan, maguk a pártok szervezték. „Spontán” megmozdulásokra azonban bármikor lehetőség nyílhat, s nyílt is már ebben a kampányban is a mögöttünk álló héten, ráadásul úgy, hogy két politikai opció támogatói találták magukat egy időben ugyanazon a helyen, a parlament előtt.
Az idei kampány ugyanis, az interneten, közleményekben, tévékészülékeken közölt üzeneteken túl a leginkább a képviselőház lépcsőzetén zajlik, ott azonban megállás nélkül. Még a múlt pénteken – amikor hivatalosan ki sem hirdették a kampányidőszak kezdetét, vagy újraindítását – dulakodás és kisebb fizikai leszámolás alakult ki a szélsőjobboldali Dveri mozgalom vezetőjének, Boško Obradovićnak és szimpatizánsainak a szervezésében, egyes szerb haladó párti képviselők pedig nem igyekeztek kerülni a bajt, hanem inkább a megfelelő reakció mellett döntöttek. Így aztán Marijan Rističević haladó képviselő megtépázott öltözékben folytatta az aznapi képviselőházi teendőinek végzését. Ne tévesszen meg senkit, nem egy egyszerű nézeteltérésről volt itt szó, hanem a figyelemfelkeltésnek az alkalmazásáról, a különleges kampány szabályaihoz való alkalmazkodásnak az egyik formájáról. Senki sem vitathatja, hogy nem véletlenül döntött a Dveri pont most úgy, hogy az eddigi kilengéseknél kissé messzebbre megy el, s megkísérli meggátolni a számára nem megfelelőnek vélt képviselőket abban, hogy munkahelyükre bejussanak. Kétségkívül teljesen elítélendő tett, melynek egyetlen célja a feszültségkeltés, a kamerák figyelmének vonzása, a tudósítások sorozatának elnyerése. Aztán a marketingfogásban rejlő lehetőségeket felfedezve hamarosan még sokakat mágnesként magához vonzott a parlamenti bejárat előtti lépcsősor.
Megkezdődött a képviselői éhségsztrájkok periódusa. Az egyik képviselő azért sztrájkolt, mert nem akar a ház Koszovóval foglalkozni. Az amúgy is balhézáshoz szokott Obradović azonnal homlokára is csapott: hogy ez nekem nem jutott eszembe! Maga is kivonult éhségsztrájkolni, bár az elején még nem is igazán tűnt világosnak, miért is teszi ezt, az igazi feltételeket csak csütörtökön szabta meg, melyek között szerepel Koszovó kérdése, a választások elhalasztása is. Utána a haladóknak sem kellett több, Aleksandar Martinović rögtön lépett, s maga is éhségsztrájkba kezdett. Az ok egyértelmű volt: miért nem állította elő a rendőrség a Dveri vezetőjét, aki részt vett képviselőtársa bántalmazásában pénteken, miért másik tizenöt személyt vezettek el. Az ügyészség reakcióját követelte.
Ettől a ponttól a politikát csak megfelelő mennyiségben fogyasztó átlagember már azt sem tudta, mikor, ki és miért döntött éppen a parlament előtti éhségsztrájk mellett. A képviselők szinte egymást kezdték váltogatni odakint. Volt, aki az éjjel-nappali éhségsztrájk-műszakot, volt, aki a bentalvásos-kintsztrájkolós módszert választotta. Csatlakozott támogató sztrájkoló a haladó képviselőhöz, majd a Dveri vezetőjéhez is. Közben akadtak epizódjellegű sztrájkolók is, mint például az első harcos, aki belátta, hogy ennyi sztrájkoló között vele már az égvilágon senki sem foglalkozik, így jobban teszi, ha nem éhezik odakint teljesen feleslegesen és másként próbál meg harcolni Koszovóért. Ilyen epizódszereplő volt a Roma Párt egyik képviselője is, aki egy teljes napon át sem éhségsztrájkolt, mert a rendőrség megvigasztalta, hogy megvizsgálja, kitől kapott fenyegetést telefonon, így aztán értelmét vesztette a beharangozott küzdelem. A haladó képviselők is abbahagyták a sztrájkot, mert a rendőrség feljelentést tett Obradović ellen a dulakodás miatt az ügyészségen, mely vizsgálatot indított. Egy szó, mint száz, most már úgy néz ki, bárkinek bármilyen gondja lenne – különösen a hatóságok kapcsán – a legjobb, ha odamegy éhezni a lépcső elé, mert a rendőrség mással sem foglalkozik, mint keresi a megoldásokat ezekre a helyzetekre.
Ami az egészben óriási kár, az az, hogy a társadalmi-politikai küzdelemnek egy meglehetősen nemes, végelkeseredésben alkalmazott, sok esetben történelmi változásokat eredményezett formáját itthon cirkuszként alkalmazza, akinek csak eszébe jut. Nem feladatunk eldönteni, ki tartja valóban elengedhetetlennek most ezt a módszert a cél elérése érdekében, s ki nem. Ki tartja be valóban az éhségsztrájk szabályait, s ki nem. Talán még annak eldöntése sem annyira fontos, kell-e Szerbiában ezt tenni olyan cél miatt, mint amilyen például a választások időpontja vagy a rendőrségi munka felgyorsítása. Egy biztos: amikor úgy cserélődnek a képviselőház előtt a „harcosok”, hogy már a neveikre sem lehet visszaemlékezni, akkor gyorsan világossá válik, miről van szó, aligha beszélhetünk komoly, tiszteletet érdemlő politikai harcról. Reméljük, senki sem megy el annyira messzire, hogy az életét sodorja veszélybe a népszerűség és a százalékok miatt.
