A cél: eladni

Azokat a termékeket, amelyekre valóban szükségünk van, mi magunk is megvesszük, függetlenül attól, mennyibe kerülnek. A számunkra nélkülözhető portékák eladására alkalmazzák a házaló és telefonos ügynököket, akik körmönfont marketingszöveggel igyekeznek azokat ránk sózni. Ebben a legnagyobb sikerrel az idős, magányos embereknél járnak, akik különösen kiszolgáltatottak, hiszen nem látnak át a trükkökön, és vásárlással szeretnék meghálálni azt, hogy valaki elbeszélgetett velük. A kispénzű emberek is gyakran esnek bele az ügynökök csapdájába, mert felcsillan a szemükben a remény, hogy az évekig kuporgatott megtakarításukból végre vásárolhatnak valami értékeset – értsd: haszontalan drága dolgot. Sajnos ezeknek a pórul járt embereknek fogalmuk sincs róla, hogy ugyanaz a termék a boltokban sokkal olcsóbban kapható, nem egyszer sokkal jobb minőségben is.

Egy ilyen ügynöknek esett áldozatul jó húsz évvel ezelőtt a nagymamám is. A román hölgy ékes magyar nyelven szólalt meg, és sírva panaszolta, hogy ez az utolsó csomag a nyakán maradt, és ha nem adja el, vissza kell cipelnie az állomásra, mert nemsokára indul a vonata, ráadásul a saját zsebéből kell kifizetnie a felettesének. Otthon várja a beteg kislánya, és nagy szüksége van a pénzre. Ennek hallatán nagymamámnak megesett rajta a szíve, és már vette is elő pénztárcáját. Ötszáz márkát számolt le a tízdarabos edény-komplettért, a 12 személyes evőeszközkészletért, egy mixerért és egy hajvágó szettért. Szegény, mindeközben rám gondolt, nekem szeretett volna örömet szerezni. Sokszor eszembe jut ez az eset, mivel a hamis Zepter-edényeket még ma is használjuk, azonban a mixer és az elektromos hajvágó egy-két alkalom után tönkrement. A csinos kofferbe csomagolt, aranyozott (!) evőeszközkészletbe csak belenéztünk, és akkor vettük észre, hogy bizony hiányos. Így, amikor tavaly év vége fele, szinte hajszálpontos szöveggel becsöngetett hozzám egy talpig fekete öltönybe bújt, nyakkendős házaló, azzal küldtem el, hogy a nagymamám már vásárolt a „kolléganőjétől”. Felcsillant a szeme, de a torkán is akadt az enyhe akcentussal kiejtett magyar szó, amikor ugyanazzal a mozdulattal becsaptam az orra előtt az ajtót. Csak később jutott eszembe, most kellett volna számon kérni tőle a hiányzó merőkanalat és villát.

Én más bőrén tanultam meg, hogyan verik át a gyanútlan, jóérzésű embereket, és azóta nem engedek be senkit a lakásba, aki rám akar sózni valamit. Nem csak azért, mert idegeneket eleve veszélyes beinvitálni az otthonunkba, hanem azért se, mert ha már bent vannak, és szétpakolták portékájukat, nehéz őket kitessékelni, továbbá információkat gyűjtenek a látottakból, amelyeket felhasználnak céljuk elérésében. Természetesen a marketingszöveg betanult, de a minden hájjal megkent ügynök úgy csűri-csavarja mondanivalóját, hogy azt hisszük, ajánlata személyre szóló, és soha vissza nem térő. Először bizalmat ébresztenek azzal, hogy megdicsérik a berendezést, majd a tűzhelyen illatozó levest, és helyben is vannak: ők sokkal jobb és takarékosabb fazekat kínálnak, és már adják is a kezünkbe, ezáltal hatni akarnak minden érzékünkre. Az ár csak úgy mellékesen kerül szóba, de azt azonnal kihangsúlyozzák, hogy ez hatalmas engedménnyel van, amely már csak éjfélig érvényes, sőt, mivel rokonszenvesek vagyunk, rendkívüli ajándékot is kapunk mellé. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket a jobbnál-jobb ajánlatok hallatán, kiválasztottnak érezzük magunkat, és már el is csábultunk.

A házaló ügynökök ezt a rábeszélő készséget tanulással sajátítják el a számukra készült kézikönyvből. Ebben nem csak az van benne, hogyan érveljenek hatékonyan, hanem az is, milyen legyen a megjelenésük: a hajuk, az öltözetük, az órájuk, sőt még arra is kitér a könyv, hány másodpercig várjanak az ajtó előtt, mielőtt becsöngetnek, hány lépésre álljanak meg a küszöbtől, hogyan nézzenek az ajtót nyitóra, ha az férfi, és hogyan, ha nő, és hogyan fogjanak kezet a potenciális áldozattal. Ha ilyen helyzetbe kerültünk, figyeljük ezeket a betanult mozdulatokat és kliséket, és máris világossá válik, kivel állunk szemtől szemben.

Az ügynököknek kizárólag egy célja van: eladni az egekig dicsért terméket. Ahhoz, hogy ezt elérjék, az ügyféllel egy hullámhosszra kell hangolódniuk. Ennek érdekében olyan ártatlannak tűnő kérdéseket tesznek fel, amelyekre mindenki igennel válaszolna. És mivel az emberi agy úgy van beállítva, hogy miután valakivel több mindenben egyetértünk, azonnal nyitottabbak leszünk arra, amit mond, és sajnos hajlamosak vagyunk igazat adni neki másban is.

Hogy mindezeknek a pszichológiai manipulációknak elejét vegyük, ne engedjük idáig fajulni a dolgokat. Rögtön az elején kérdezzük meg, miben sántikálnak, és amint kiderül számunkra, hogy egy soha vissza nem térő ajánlattal érkeztek, ne bocsátkozzunk vitába, ne próbáljunk érvelni, határozottan mondjuk azt, hogy: nem érdekel.

Nemsokára útjukra indulnak az ügynökök, mert köztudott, hogy ünnepek előtt különösen hajlamosak vagyunk haszontalanságokat vásárolni. Jusson ez eszünkbe, amikor bejglisütés közben ajtót nyitunk egy idegennek. Határozottan küldjük el, és ne érezzük magunkat kínosan, hiszen nem mi leszünk az elsők, sem az utolsók, akik becsapják előttük az ajtót. Különben csak akkor fogunk feleszmélni, ha már égett szag terjeng a konyhából, mi meg a kezünkben szorongatjuk a huszadik Zepter-utánzatú lábast, amelyet „jutányos áron” vettünk az ismerős arcú, öltönyös „úriembertől”.