Hatalmas felháborodás tört ki Nišben és környékén, amikor kiderült, hogy a villanygazdaság áramelosztó részlege az említett körzetben is be akarja vezetni a jogállamiságot. Más szóval: meg akarja fizettetni mindegyik polgárral az általa elfogyasztott elektromos energiát. Nem kevés esetben még az év(tized)ek óta gyülemlő hátralékot is be akarja rajtuk hajtani. Akadtak ugyanis olyan háztartások, amelyeknek csupán a szimpla fogyasztás alapján 350. 000(!) dináros számla jött össze, ami a sokéves kamatos kamatokkal együtt vészesen megközelítette a 2 millió(!) dinárt. „Érthető”, hogy a villanygazdaság ilyen irányú basáskodását nem nézhetik ölbe tett kézzel a fogyasztóvédelmi egyesületek, s az érintett polgárokkal karöltve máris hatalmas sajtóhadjáratba kezdtek. Egyelőre csak azt követelik az EPS-től, hogy követeléseit korlátozza az utóbbi tizenkét hónapra vonatkozó adósságokra, hiszen a Kötelmi viszonyokról szóló törvény 378. szakasza értelmében egy év után a kommunális jellegű szolgáltatásokkal kapcsolatos követelések elévülnek. S ebbe a csoportban a tartozik az elektromos energia is. A szóban forgó törvény alapján tehát a villanygazdaságnak esélye sincs a régi adósság megfizettetés;re. Ezért azt igyekszik „bebizonyítani”, hogy a polgárok „illetéktelenül használják az elektromos energiát”, vagyis lopják, mivel a villanyórájuk nem felel meg az előírásoknak. Az energetikai törvény értelmében ugyanis hitelesítés nélkül legfeljebb 12 éven keresztül használható. Mivel a lakosok annak idején elhanyagolták ezt a kötelezettségüket, most az áramelosztó új árammérő megvételét követeli tőlük, és annak a villanygazdaság szakemberei által történő felszerelését. Ez gyakori esetben összesen akár 150. 000 dinárba is belekerülhet. Ekkora összeget azonban kevés család képes egyik napról a másikra előteremteni.
Azt azonban a „villanyosok” bölcsen elhallgatják, hogy néhány évvel ezelőtt, egy kormányhatározat alapján, egyszerűen „államosították” a polgárok által egykor megvásárolt villanyórát. Tehát azóta is az ő tulajdonuk, de egyben az ő kötelességük is a lecserélése.
Az elmondottak szerint egyértelműen el kellene ítélni az ország legnagyobb közvállalatának ilyen irányú ténykedését, de mint általában lenni szokott, az éremnek másik oldala is van.
A kilencvenes években a niši körzetben élők nem kis meglepetéssel vették tudomásul a vajdasági rokonok azon állítását, hogy mi itt, az északi tartományban nagyjából rendszeresen fizetjük az elfogyasztott elektromos energiát. Nekik ugyanis eszük ágában sem volt a villanygazdaság által kiküldött számlák kiegyenlítése. Pedig igen sokan hőtároló kályhákat (is) használtak, s az összeg ugyancsak magasra rúgott.
Annak idején a sajtóban is olvashattuk, hogy az adósok kikapcsolására kiküldött villanyszerelőket még akkor is csupán az ország fegyveres erőinél rendszeresített hosszú csövü fegyverekkel (félautomata puskákkal, gépkarabélyokkal) fogadták, amikor a villanyszerelők rendőrök kíséretében jelentek meg, hogy a munkájukat elvégezzék. Ilyen körülmények között aligha merte volna bármelyik villanyszerelő megkísérelni a kikapcsolást.
Nos, erről az „apróságról” a mostanában háborgók egyszerűen „megfeledkeztek”, s csupán azt szajkózzák, hogy nekik a törvény és az alkotmány értelmében joguk van az áramellátásra.
Ha szem előtt tartjuk a polgárok akkori és a villanygazdaság újabb kori viselkedését, okkal állíthatjuk, hogy Szerbia még messze van az igazi jogállamiságtól. Nem csoda, hogy az Európai Unióval való csatlakozási tárgyalások erre vonatkozó fejezetének megnyitását egyelőre Belgrád sem erőlteti. Éppen a fenti példából láthatjuk, hogy e téren még igen sok a hiányosság.
Talán ezt, pontosabban az érem másik oldalát is szem előtt kellene tartaniuk a nišieknek.
