Annak ellenére, hogy a nyugdíjasok jelenleg a társadalom (egyik) leginkább kiszolgáltatott tagjai, a még munkaviszonyban levők, de már a korhatárt elérők szinte egy nappal sem hosszabbítják meg munkaviszonyukat, hanem amint a törvény lehetővé teszi számukra, átadják nyugdíjaztatási kérelmüket. Ezzel gyakorlatilag azt is jelzik, hogy a különféle levonások és más hátrányos megkülönböztetések ellenére is nagyobb biztonságban érzik magukat, mint a munkahelyükön.
Semmiképpen sem szabad tagadni (amit nem is lehet), hogy már jó néhány éve az ország legidősebb polgárai rendszeresen megkapják havi járandóságukat. Más lapra tartozik, hogy ebből az összegből mire futja, de van legalább egy biztos anyagi jellegű pont, amelyre számíthatnak és támaszkodhatnak.
Ezzel ellentétbe az emberek munkahelye igencsak bizonytalan. A félresikerült (vagy félresikerített?) magánosítás folyamán a jól és kevésbé jól menő vállalatok olyan kezekbe kerültek, amelyeknek a tulajdonosai igyekeznek gátlástalanul minél nagyobb pénzt összeharácsolni, mit sem törődve a nekik dolgozó emberekkel. De hát ez lényegében a nálunk még mindig tomboló vad kapitalizmus átkos következménye.
Egyébként az utóbbi másfél-két évtizedben a nyugállományba készülődőktől rendre azt lehetett hallani, hogy nem a munkától szeretnének szabadulni, hanem már elviselhetetlennek tartják az emberek közötti viszonyokat a vállalatban. A munkahelyek megszűnésének lebegtetésével ugyanis a vezetőség gyakorlatilag „összeugrasztotta” a dolgozókat. Klikkek alakultak meg, s nem volt ritka eset, hogy egymás ellen áskálódtak (áskálódnak), hogy ha sor kerülne az úgynevezett technológiai munkaerő-felesleg megállapítására, ne ők, hanem éppen a kolléganőjük/kollégájuk kerüljön arra a bizonyos (kirúgást jelentő) B listára.
Nem csoda hát, hogy az utóbbi esztendőkben általában százezer ember élt a törvény adta jogával, kalapot emelt és elköszönt a munkahelyétől. S amíg a nyugdíjasok száma folyamatosan növekedett, némi emelkedés volt tapasztalható a munkahelyek számának megnyitását illetően is, de még hozzávetőleg sem olyan mértékben, hogy a dolgozók, az általuk fizetett rokkant- és nyugdíjbiztosítási járulékból képesek legyenek „eltartani” a ma már 1,74 millióra duzzadt nyugdíjast. Ezért volt és még sokáig lesz kénytelen az állam a költségvetés terhére beavatkozni annak érdekében, hogy folyamatos legyen a járandóságok kifizetése.
Néhány évvel ezelőtt a munkaviszonyban levők és a nyugdíjasok aránya 1 az 1,1-hez volt. Ma már 1,4 dolgozó „tart el” egy idős polgárt. Rendes körülmények között azonban legalább három dolgozó által fizetett járulékra van szükség ahhoz, hogy a kifizetések folyamatossága szempontjából a költségvetés érintetlen maradjon. A jelenlegi gazdasági helyzet azonban nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra több mint egymillió új munkahely nyíljon. Arról nem is szólva, hogy ha valami csoda folytán ilyesmire sor is kerülne, nem volna elég szakképzett munkaerő, akikkel be lehetne tölteni azokat a munkahelyeket. Részben a folyamatosan csökkenő népszaporulat, nagyobb részt azonban amiatt, mert a fiatal szakemberek – szem előtt tartva az itthoni távlattalanságot – egyszerűen elvándorolnak azokba az országokba, amelyekben a honinál háromszor-négyszer többet kereshetnek. Mindennek belátható időn belül az lesz a következménye, hogy Szerbia szakképzett munkások „importjára” szorul. Ezt a tényt nemrég az államelnök is elismerte, hiszen kijelentése szerint húsz év múlva legalább egymillió munkahelyet nem tudunk majd betölteni.
A nyugdíjasok száma pedig a mostaninál is nagyobb mértékben fog szaporodni, mivel a második világháború befejezése után és 1957 között kialakult népességszaporulati „bumm” tagjai ezekben az években érik el a nyugdíjjogosultsági korhatárt.
Az utóbbi három év gyakorlata azonban azt mutatja, hogy éppen ezek az emberek tartoznak abba a csoportba, amellyel a mindenkori csúcspolitika gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Ennek szembeszökő példája a csaknem három évvel ezelőtti kormányhatározat, amikor a minisztertanács egyetlen tollvonással alaposan megnyirbálta a nyugdíjakat. Az már csak az ő cinizmusát támasztja alá, hogy a mai napig a nyugdíjcsekken úgy tüntetik fel a levonást, hogy az „a nyugdíjak ideiglenes elszámolása”. Pedig mindenki tudja, hogy jószerivel teljesen ki van zárva, hogy ezek az emberek valaha is visszakapják jogukat.
Így könnyen megeshet, hogy a munkahelytől szabadulók és a nyugállományban békés életet keresők lényegében csöbörből vödörbe kerülnek.
