Hatalomra kerülése óta az új felállású kormány első ízben szembesült egy igen kellemetlen „örökséggel”. Az Európai Unióval megnyitandó fejezetek egyike, konkrétan a 27. a környezetvédelemre vonatkozik. Ezt a témát az EU igen komolyan kezeli, s gyakorlatilag esély sincs arra, hogy a belgrádi vezetés bármilyen módon kicselezze az egyértelmű követeléseket. Pedig minden bizonnyal szeretné, s az sem vitás, hogy igyekezni fog minél tovább halogatni a végleges döntést.
Lényegében arról van szó, hogy a környezetszennyező technológiával működő vállalatok kötelezően környezetvédelmi illetéket fizetnek. Az EU szabályai szerint ez alól nincs kivétel, s aki a tagjelöltek közül ennek nem tesz eleget, reménye sem lehet arra, hogy egy (talán nem is olyan) szép napon az Európai Unió tagjává válhat. Márpedig Szerbiában akad erre is példa.
Kilenc évvel ezelőtt ugyanis az akkori hatalom, valós értékéhez viszonyítva aprópénzért, pontosabban 400 millió dollárért eladta a Szerbiai Kőolajipari Vállalatot egy orosz cégnek. Ezzel a „batyuskák” tulajdonába kerültek a finomítók, a töltőállomások és az összes lelőhely is. A vevőnek számos kikötése volt, amiknek a kormány maradéktalanul eleget is tett, annak ellenére, hogy tudatában volt, milyen károkat okoz ezzel az országnak. Az oroszok ugyanis kikötötték, hogy nem fizetnek semmilyen környezetvédelmi illetéket, másrészt pedig a szokásos 7 százalékos kőolajjáradékot három százalékra faragták le.
Az utóbbi aligha érdekli az Európai Uniót, az előbbivel kapcsolatosan azonban többször is kifejezték nemtetszésüket. Ez annál is inkább érthető, ha tudjuk, hogy ők szinte jobban ismerik a szerbiai környezetvédelmi helyzetet, mint mi, tehát azzal is tisztában vannak, hogy ezen a téren Belgrád csak akkor lesz képes eleget tenni a feltételeknek, ha az előcsatlakozási alapból pénzhez jut. Brüsszel azonban nem nézi jó szemmel, hogy az előszobájában toporgók a maguk részéről még hozzávetőleg sem tesznek meg mindent az erre a célra szükséges pénz előteremtésére, hanem nagylelkűen „megbocsátják” az orosz óriáscégnek a mi környezetünk iránti hányaveti viszonyulást.
Okkal merül fel a kérdés, hogy annak idején a szerb kormány miért írt alá ilyen, számára kedvezőtlen szerződést. Az okokat több helyen is kereshetjük. Elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy csaknem egy évtizeddel ezelőtt már nagyban folytak az elvi előkészületek az úgynevezett Déli Áramlat megépítésére. Tekintettel ugyanis arra, hogy Ukrajna folyamatosan „megcsapolta” a Nyugat-Európába irányuló gázvezetéket, de ezért az energiahordozóért keveset (sem) akart fizetni, az oroszok az azóta is számukra ellenségnek számító ország kikerülésével akarták értékesíteni, (kemény valutáért) a földgázt. Tehát a Fekete-tenger alatt, Bulgárián át, szerbiai leágazással, gázvezetéket terveztek kiépíteni. Lévén, hogy ez a beruházás hatalmas előnnyel járt volna Szerbia számára, a szerb kormány szinte bármit megtett annak érdekében, hogy jókora szeletet lekanyaríthasson a „kalácsból”.
Az EU azonban olyan akadályokat gördített a vezeték megépítésének útjába, hogy végül az oroszok is kénytelenek voltak hátrálni az ügyletből. Ez azonban nem szegte a kedvüket, s Szerbiától a mai napig is azt követelik, hogy tartsa tiszteletbe az akkor aláírt államközi megegyezésben foglaltakat, vagyis ne követelje a kőolajipari vállalatot megkaparintott Gaszpromnyefttől a környezetvédelmi illetéket és a járadékot sem.
Kétségtelen, hogy a jelenlegi kormány igen kényes helyzetben van. Ha ugyanis –akár egyoldalúan – nem módosítja az oroszokkal megkötött szerződést, szinte beláthatatlan időre eltekinthet az EU-hoz való végleges csatlakozástól. Ha „behódol” a brüsszeli követeléseknek, érthetően magára vonja a Nagy Testvér haragját, aki, s ez már most borítékolható, vagy nemzetközi bíróság elé viszi az ügyet, vagy „csendben” olyan gázszállítási feltételeket szab, amelyek – szélsőséges esetben – akár padlóra is küldhetik a szerb gazdaságot. Mi ugyanis gyakorlatilag teljesen ki vagyunk szolgáltatva az orosz gázszállításnak, hiszen a hazai forrásokból eredő (de az is orosz kézben levő!), a behozatalinál jóval silányabb minőségű, úgynevezett kaptázsgázzal nem sokra fogunk menni.
Ezért van nehéz helyzetben az állam vezetése. Vagy megtartja az oroszokkal szembeni eddig is tanúsított alázatot, vagy pedig az EU követeléseinek tesz eleget.
Mert mindkettő egyazon időben nem lehetséges.
