Három héttel ezelőtt a köztársasági elnök nagy megelégedéssel nyilatkozta, hogy Szerbiában jelenleg csak 10,6 százalékos a munkanélküliség, amire az utóbbi huszonöt évben nem volt példa. Azt is hozzáfűzte, hogy folyamatban van harmincöt gazdasági társaság kérelmének feldolgozása az állami támogatás megszerzésére, ami újabb, több mint 22 000 új munkahelyet jelent. Ebből csaknem ötezer Kraljevóban fog megnyílni.
A közép-szerbiai város nevének említése azért volt számára fontos, mert történetesen éppen ott tett látogatást, s – a populizmus szabályainak megfelelően – ebben a közegben illett közölni a jó hírt. Ennek azonban merőben ellentmond a statisztikai hivatal által közzétett adathalmaz, amely szerint az év közepén az országban 2 881 000 foglalkoztatott és 381 400 munkanélküli volt. Ugyanakkor 2 723 000 nem aktív egyént tartottak nyilván, vagyis a munkaképes lakosság 45,5 százaléka tartozott ebbe a csoportba.
A félreértések elkerülése érdekében nyomban azt is hozzá kell tenni, hogy ebből 1 750 000 nyugdíjas, vagyis nagyjából 1 000 000-ra tehető a diákoknak és az egyetemistáknak, valamint azoknak a száma, akik ugyan majd kicsattannak az egészségtől, de nem hajlandók dolgozni. A legtöbben 15 és 24 év közöttiek. A felmérés szerint ugyanis 440 000-en úgy nyilatkoztak, hogy eszük ágában sincs munkába állni, mivel „más dolguk van”. Nos, ezeknek egy jelentős részét láthatjuk úgyszólván mindennap a kis- és nagyvárosok kávézóiban vagy kerthelyiségeiben. Elvileg nagy kérdés, hogy miből telik nekik naponta a 100–150 dináros kávéra vagy akár egy pohár üdítőre, sörre. A szakemberek szerint a válasz igen egyszerű: eltartják őket a szülők és a nagyszülők. Mi több, a reggeli, ebéd, vacsora mellé folyamatosan zsebpénzt is biztosítanak számukra.
Velük ellentétben negyvenezer ember szívesen állna munkába, de elsősorban az egészségi állapota ezt nem teszi lehetővé. Kétségtelen, hogy legnagyobb mértékben ők érzik át a betegség okozta hátrányt, hiszen ha valaki munkaképtelen vagy – koránál fogva – nem tud munkát találni, előbb-utóbb hatalmába keríti a depresszió, a haszontalanság érzése.
Az is elkeserítő lehet, ha valaki, s ilyen Szerbiában – legalábbis a szóban forgó felmérés szerint – 46 000 van, dolgozni szeretne, de nincs hol. Ők elég erőt és akaratot is éreznek magukban, de egyszerűen nem képesek munkahelyhez jutni. Persze ennek akár a képzetlenség is oka lehet, a munkaközvetítő nyilvántartásában szereplők között azonban ezrével találunk egyetemi végzettségűeket, mi több, doktori fokozattal rendelkezőket. Az utóbbiak igen jelentős részének az élettel, a karrierrel és az életszínvonallal kapcsolatban nagyra törő terveik és elképzeléseik vannak, s inkább vállalják a munkanélküliség ódiumát, mint azt, hogy elfogadjanak – szerintük – egy megalázóan rosszul fizetett állást.
Ha az ország egyes régióit tesszük górcső alá, kiderül, hogy a legfejlettebbnek számító belgrádi körzetben, valamint Vajdaságban sem jobb a helyzet. A polgároknak a nagy átlaghoz hasonló aránya számít nem aktívnak. Talán nem kell külön hangsúlyozni, hogy ilyen szempontból leginkább elkeserítő a helyzet azokban a falvakban vagy kisebb községekben, ahol a szocializmus letűnésével gyors egymásutánban megszűntek a vállalatok és a gyárak, s a feltörekvő fiatalok egyszerűen életviteli vákuumba kerültek. Sokan szívesen maradtak volna, vagy még maradnának szülőföldjükön, de a munkahely és a megélhetési lehetőség hiánya miatt feleslegesnek, szinte kivetettnek érzik magukat. Közülük kerülnek ki azok, akik vándorbotot fogtak és fognak. Számuk sok ezerre tehető. Lévén, hogy erejük teljében levő fiatalokról van szó, hiányukat már most érzi a honi gazdaság, s a közeljövőben még inkább szükség lenne rájuk, de a megüresedő vagy az új munkahelyek betöltése azokra vár, akikre aligha lehet számítani, hiszen nem kevesen vallják: hol a munka, hadd kerüljem.
