A köznép számára nincs abban semmi újság, hogy a hatalmiak saját embereiket helyezik a kisebb-nagyobb mértékben kulcsfontosságú vezetői munkahelyekre, hiszen egyrészt valami módon díjazni kell lojalitásukat az adott párthoz, másrészt ezzel biztosítják az illető „káder” további hűségét, valamint azt, hogy a beosztottjaikat körmönfont módon vagy éppen zsarolással rábírják arra, hogy az általuk támogatott politikai tömörülésre szavazzanak.
A kiszemelt egyének, a polgárok, illetve a közügy ilyen vonatkozású manipulálása nem honi találmány, hiszen amióta politika létezik (márpedig ennek már több ezer éve), tekintet nélkül a társadalmi-politikai és eszmei berendezkedésre, mindig így volt, és okkal feltételezhető, hogy az idők végzetéig így lesz.
Van, ahol árnyaltabb megoldást választanak, a diktatúrákban egyszerűen semmibe veszik a hatályos törvényeket, s a Vezér önös akaratával felülírnak minden szabályt. Ezt a gyakorlatot a kilencvenes években(?) mi is tapasztalhattuk, s az a bizonyos október 5-ei politikai (mint azóta kiderült) félfordulatkor igen sokan hittek abban, hogy ezen a téren is gyökeres változások következnek.
Nem mondható, hogy nagy volt a csalódás, amikor kiderült, lényegében alig számíthatunk változásra, lett légyen Szerbiában (az első világháborúig tartó) monarchia (a második világégés befejeződése utáni), kommunista-szocialista rendszer vagy Szerbia legújabb kori történelmében napjainkban is tapasztalható (vad)kapitalizmus. A tűzközelben levők mindig, mindenhol és mindenkor számíthatnak „főnökeik” jóindulatára és támogatására.
Ez derült ki a közelmúltban is, amikor az egykor egységes Szerbiai Vasutak Közvállalatnak, nem kis külföldi nyomásra történt feldarabolása után mindegyik újonnan alakult részlegnek az élére igazgatókat, menedzsereket neveztek ki. Természetesen csak megbízottként, de a törvény szerint rendes eljárásban június 25-ig kötelező volt lebonyolítani a szokásos igazgatóválasztást. A pályázat idejében megjelent, az érdeklődők – némi túlzással szólva – pedig négyes sorokban várták, hogy átadhassák kérvényüket, hiszen az ember már csak olyan, hogy szentül meg van győződve arról, hogy ő a legalkalmasabb arra (és minden más) tisztségre.
Aztán jött a nagy kiábrándulás, mert a kormány egyszerűen lesöpörte az asztalról az éppen általa kiírt pályázatokra jelentkezők névsorát és az Infrastruktura Železnice élére a Srbija kargo vasúti leányvállalat addigi első emberét állította, a Srbija kargo vezetését pedig az Infrastuktura Železnice volt igazgatójára bízta. A minisztereket még az sem zavarta, hogy egyiküknek sem volt elegendő munkatapasztalata, habár ez volt a pályázat egyik kiemelt fontosságú feltétele. Ezt az „aprócska” problémát a tárcavezetők úgy hidalták át, hogy mindkét pártkatonájukat megbízott igazgatónak nevezték ki, s mikorra lejár a megbízatásuk, lesz elég „staž”-uk.
Ha nem lenne siralmas, akár nevetségesnek is mondhatnánk, de honi világunkban sajnos nem ez az egyetlen példa arra, hogy a szakértelemből semmi haszon, ha nem áll az ember mögött az éppen regnáló párt. Mert ha nem így volna, már régen meneszteni kellett volna a Srbijagas igazgatóját, aki néhány hónappal ezelőtt világgá kürtölte, hogy az általa irányított közvállalat olyan sikeresen működik, hogy már nincs anyagi gondja. Ezzel szemben a napokban megjelent a hír, miszerint a Srbijagas kénytelen harmincmillió euró rövid lejáratú kölcsön felvenni, mert a Nagy Testvér tulajdonában levő gázvállalat csak akkor lesz hajlandó megnyitni a csapot, ha az igényelt mennyiség feléért előre leszurkolja a pénzt.
Ugyanakkor a posta titkárnőből vezérigazgatóvá avanzsált vezetője a saját (nem létező) szakállára hatmillió euró hitelt vett fel, amiből a közvállalatnak eddig csak kára származott.
Ez azonban számukra nem lényeges. Fontos, hogy idejében felülhettek a politikai körhintára, ahonnan csak egy esetleges hatalomváltás lökheti le. Addig azonban nyugodtan hozhatják a legblődebb intézkedéseiket is.
