Mérvadó nemzetközi politikusok szerint Szerbia 2025 előtt aligha csatlakozhat az Európai Unióhoz. Addig ugyanis összesen harmincöt fejezetet kell megnyitni, és mindkét fél számára elfogadható szinten és tartalommal megtölteni. Ezek között az egyik legfontosabb a 27. fejezet, amely az adott ország, jelen esetben Szerbia környezetvédelmével foglalkozik.
Azt is tudni kell, hogy a fejlett országok legnagyobb része az utóbbi években igyekszik minél nagyobb figyelmet fordítani erre a témára, hiszen ha csak az idei természeti katasztrófákat tekintjük, egyértelműen megállapítható, hogy a Föld éghajlatának viszonylatában súlyos változások történtek, amelyek alátámasztják a szakemberek véleményét, miszerint az egyre súlyosabb környezetkárosítás végeredményben az emberek és a természet életét veszélyezteti.
Mint már nem egyszer megtörtént, Szerbiában ennek pontosan az ellenkezője tapasztalható. A környezetvédelmi illeték az önkormányzatok hatáskörébe tartozik, s ezt évekig a kommunális vállalat számláján levő költségekhez csatolták. A polgárok egy jelentős része azonban, az úgynevezett levegőadóval együtt, egyszerűen nem volt hajlandó fizetni, ezért a bevételekkel nem lehettek elégedettek a városok vezetői. Újabban a megfizettetése olyan eljárás alá esik, mint az adó, tehát aki nem fizet, kamatostul hajtják be rajta.
Egyáltalán nem mellékes, hogy a köztársaság szintjén jelentős összegről van szó. Tavalyelőtt ugyanis 9,9, tavaly pedig 11,4 milliárd dinárt tett ki. Kezdetben a helyi közigazgatási egységeknél külön folyószámlán vezették a környezetvédelmi illetéket, s csupán az ennek megfelelő rendeltetésre volt szabad felhasználni. Mivel a központi hatalom szinte minden évben „lecsíp” az önkormányzatok bevételeiből, nagylelkűen megengedte, hogy a környezetvédelemre szánt pénzt más célokra is lehessen fordítani.
Azt mondani sem kell, hogy Szerbiában talán ha akad két-három önkormányzat, amely nem él ezzel a lehetőséggel, a többiek ugyanis ebből a forrásból igyekeznek pótolni a kormány által elzsebelt összegeket. A kötelezettségek azonban megmaradtak, de mindegyik község vagy város a saját belátása szerint „tesz félre” pénzt a környezetvédelemre. Ezért történhetett meg tavaly, hogy az említett 11,4 milliárdból csupán 5,2 milliárdot használtak fel rendeltetésszerűen. A többi – ki tudja merre – elúszott.
Kétségtelen, hogy egy igen rövidlátó politikáról van szó, mert már néhány év múlva éreztetni fogja a hatását. Már jelenleg sem dicsekedhetünk komolyabb környezetvédelemmel, a polgárok részéről erre a célra befizetett pénz elsíbolásának következményei azonban a jövőben hatványozottan fogják éreztetni hatásukat. Ha csupán abból indulunk ki, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában harmincöt fejezetet kell megnyitni és megnyugtatóan lezárni, az illetékesek máris törhetik a fejüket, hogyan fogják „lenyomni az EU torkán” a 27. fejezetet, amely kizárólag ezzel a témával foglalkozik. Az is bizonyos, hogy Brüsszel nem fog szemet hunyni az ilyen vonatkozású növekvő fogyatékosságok felett. Különösen azért nem, mert ők is tudják, hogy a nyugati országokból – éppen a környezetszennyező technológia miatt – elüldözött cégek egy része nálunk telepedett meg, s a Balkán lassan Európa szeméttelepévé válik. Márpedig senki sem fogadna szívesen a házába egy koszos, büdös vendéget. Ők sem.
Ha tehát nekünk – egyelőre – lényegtelen a környezetvédelem, vajon mit várhatunk az EU-s tagfelvétellel kapcsolatos tárgyalásoktól?
