Több mint húsz évvel ezelőtt a hatalmiak igen erőteljesen kezdték hangoztatni, hogy a társadalmi tulajdonban levő gyárak és vállalatok működőképességük és hatékonyságuk határára értek, s csak abban az esetben lehetséges továbbfejleszteni a gazdaságot, ha az állam kivonul ebből az ágazatból és a „hatalmat” átengedi a magánszektornak. Vagyis akkor szerintük elkerülhetetlen volt a teljes vagyonnak a magánosítása.
Persze ennek igazáról nem volt túl nehéz meggyőzni az embereket, hiszen akkor már eléggé kinyílt a világ számunkra és tapasztalhattuk, hogy a fejlett országokban gyakorlatilag magánkézben van a teljes gazdaság, és működése ellen, legalábbis szocialista szemléletből, aligha lehetett kifogást találni. A politikusok is azzal érveltek, hogy Németországban, Norvégiában, az USA-ban és máshol azért élnek az emberek sokkal jobban, mert magánkézben vannak a gyárak és a tulajdonosok vigyáznak a saját tulajdonukra.
Arról azonban azóta sem esett szó, hogy ezekben az országokban igen erős a szakszervezet és véleménye nélkül egyszerűen lehetetlen a munkásokat érintő törvényt módosítani.
Ez esetben azonban nem is erről, hanem magáról a privatizációról van szó. Az utóbbi időben ugyanis tapasztalhattuk, hogy az ismeretlenségből „előbújt” újgazdagok, nábobok és – enyhén szólva – gyanús előéletű aspiránsok jelentek meg, és ki tudja, milyen feltételek mellett tették rá a kezüket a társadalmi vagyon egy részére.
Éppen ezért okkal feltételezhető, hogy nem fogadja majd, főleg a politikai nómenklatúra, repeső örömmel a Szerbia újabb kori történelmével foglalkozó intézetnek a munkatársa, dr. Marija Obradović által összeállított tudományos munkát, amelyben igyekszik feltárni a szerbiai magánosítás valódi okait, visszásságait és annak lényegi hátterét.
A napokban adott interjújában ugyanis kifejtette a lényeget, miszerint az egykori szocialista államokban, beleértve Szerbiát és a volt Szovjetuniót is, a privatizáció gyakorlatilag a társadalmi vagyonnak egy szűk érdekcsoport részéről (és a mindenkori politikum hathatós támogatásával) történt rablás legalizálása volt.
Ebből a szempontból Szerbia külön esetnek számít, hiszen a magánosítás lényegében megelőzte Jugoszlávia véres széthullását. Akik akkor hatalmon voltak, tulajdonképpen ezzel (is) igyekeztek pénzt gyűjteni az ő fejükben minden bizonnyal megfogalmazódott forgatókönyv végrehajtása költségeinek a fedezéséhez. Márpedig ahogyan azt Raimondo Montecuccoli, 1609 és 1680 között élt olasz származású császári hadvezéri megmondta, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.
Szerbia ipara és lényegében a teljes gazdasága 1989-ben, vagyis éppen abban az évben érte el a csúcsot, amikor a rigómezei csata 600. évfordulóján Slobodan Milošević a (ma már hirhedt) gazimestani beszédében gyakorlatilag mindenkinek hadat üzen a Nagy-Szerbia létrehozása érdekében. S ennek végrehajtásához is sok pénzre volt szükség.
Az ismert események következményeként az utóbbi húsz évben Szerbia iparának a 98 százaléka tönkrement, az újgazdagok pedig igen nagy hangsúllyal a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban keresték és találták meg „boldogulásukat”, miközben az államkassza kiürült, illetve a háborúk alatt a tűzhöz legközelebb állók, de a közvélemény számára általában ismeretlen ügyeskedők segítségével az országból nem kevés dollármilliárd kivándorolt, és valamelyik offshore-paradicsomban várta a hazatérési lehetőséget.
A privatizáció lendületbe hozásával ezeknek a pénzeknek egy részéből kevesen, de annál hatékonyabban, megvásárolták az értékesebb cégeket. Tehették, a „lebukás” veszélye nélkül, mert a mindenkori hatalom egyáltalán nem titkolta, hogy őt nem érdekli a pénznek az eredete, hanem csupán az, hogy az országba érkezzen.
Nos, ezt a kérdést feszegeti dr. Marija Obradović. Már most borítékolható, hogy sokan nem fognak örülni ennek a politikailag disszonáns hangnak.
