Az 1849-ben elbukott szabadságharc, és a lázadást kegyetlenül megtorló elnyomás után a nemzeti gondolkodás középpontjába került a népiség fogalma; a magyar társadalom újjáépítésén munkálkodó erők a nemzeti kultúra legfontosabb hordozójának és fenntartójának a népet, a parasztságot tartották, a történetírás legfontosabb feladatának tekintették a nép múltbeli hagyományainak, anyagi kultúrájának, művelődési értékeinek a bemutatását. A „népies realista iskola” híveinek sorában ott szerepeltek Ipolyi Arnold, Pesty Frigyes, Ráth Károly, Révész Imre, Borovszky Samu és Nagy Iván történészek is, akik munkáikban a történeti forrásokon, az irodalmi műveken kívül nagy szerepet szántak a néprajznak és a nyelvészetnek is, s a nagy és kiemelkedő egyéniségek, a politikai eseménytörténet mellett kitüntetett figyelmet szenteltek a kollektív jelenségek vizsgálatának, a művelődéstörténeti kérdéseknek is. Munkájuk eredményeként született meg a Magyarország vármegyéi és városai című hatalmas monográfia-sorozat, amelynek kötetei egy-egy megye történetét dolgozták fel, ám ebben a politikai eseménytörténet helyett (és mellett) „a földrajzi és néprajzi viszonyok bemutatásának, a népesedési, társadalmi és birtokviszonyoknak, a közigazgatás és egyházszervezet leírásának” is nagy jelentőséget tulajdonítottak. Mozgalmuk kései méltatói kiemelték: a nép-nemzeti irányzat gyökerei egészen Bél Mátyásig nyúlnak vissza, legtekintélyesebb folytatójának, megújítójának pedig Mályusz Elemért és az általa megteremtett népiségtörténeti iskolát tekinthetjük.
Erős Vilmos A magyar történetírás a dualizmus korában (2012) című tanulmányában hangsúlyozta: a kiegyezés után megújuló magyar történetírás legfontosabb hozadéka, hogy kialakult annak intézményrendszere is; 1867-ben megindult a Századok című tudományos folyóirat, és ugyancsak 1867-ben megalakult a Magyar Történelmi Társulat. 1875-ben Pauler Gyula vezetésével megkezdte működését az Országos Levéltár is, s a pártfogásában új lendületet kapott az ötvenes években megindított Monumenta Hungariae Historica című forráskiadvány-sorozat is.
Margalits Ede
Zomborban a főgymnasium igazgató-tanára Margalits Ede volt, aki írásaiban a polgárosodás, a modernizáció és a műveltség kiteljesedésének és terjesztésének új lehetőségét látta a történeti-történetírói társaságok megalakulásában és a helytörténeti kutatások elmélyítésében, megújításában. A Bácska 1884. december 23-i karácsonyi számában megjelent Bácsmegye monographiája című írásában kellő emelkedettséggel hangsúlyozta: a kegyetlen és rettenetes megpróbáltatások, a véres háborúk ellenére „a magyar mégis áll és él, sem meg nem fogyott, sem meg nem törött, és bizalommal tekint egy újabb évezred esélyei elé”. Minden szobornál, diadalíveknél dicsőségesebb a tettek emlékének megőrzése: „hazánk múltjának részletező egyetemes történelme a legdicsőbb emlék – írta Margalits Ede –, melyet hazánk évezredes fennállásának évfordulója alkalmából a múltról a jövőnek felállíthatunk”. Általánosságban ugyan ismerjük hazánk históriáját, de a részletek történelmét mélységes mély homály fedi, holott csak az emberi arcú részletek helyes és kimerítő megismerése emelheti a magasba a nemzetéért munkálkodó egyént, s általa a nemzetet. „Egy-egy város, egy-egy megye történelmi monographiája megannyi csiszolt kövecs, mely a nemzet történelmi mozaik képének szükséges alkatrésze.”
Városy Tivadar a Bácska egyik első, 1878. október 28-i számában közölt Zombor, 1878. okt. hó 28-án című írásában a nemzeti történelem megismerésének jelentőségéről értekezett. „A nemzetek élete létök derengő hajnalától kezdve egészen enyészetük bús alkonyáig hosszú láncolatát képezi a viszontagságoknak, melyek éppen a nemzetek jellemének kialakulására bírnak döntő befolyással” – írta. Örvendetes jelenség, hogy Magyarország honfiúi szeretettől lángoló lakói fölismerték, hogy a haza fölvirágoztatásához küzdésre, munkára van szükség: az ország több megyéiben keletkeznek ugyanis művelődési körök, melyek majd az irodalom, majd a tudomány egyéb ágainak ápolását tűzik ki feladatukul. „A nemzet történelmét teljesen csak is úgy fogjuk ismerni – írta Városy Tivadar –, ha azt legcsekélyebb részben hosszas fáradozás után feldolgozva soroljuk a tudományok közé; vagyis ha egyes megyék történelmét írjuk meg, s így alkotunk nagy egészet.” A történelembúvárok hangya-szorgalma folytán némely megyék történelmét már megírták, de Bács-Bodrog megye történelme rendszeresen nincs feldolgozva. E hiányon segíthet egy erre a célra alapított-szervezett Bács-Bodrog megyei írói kör.
A Bácska még ugyanabban a számában megjelentetett Bács-Bodrog megyei laptársainkhoz című, szerkesztőségi hozzászólásában kiemelte: Városy Tivadar Bács-Bodrog megyei írói körről vallott elképzelését a lap fölöttébb időszerűnek és életrevalónak tarja. Az 1871. évi kimutatás szerint Bács-Bodrog megyében 17 író, 792 tanár-tanító, 401 pap és 167 ügyvéd végzi közösségépítő munkáját. Hányan vannak közöttük, kik elfoglalt állásuk kötelmeinek lelkiismeretes teljesítése mellett nem rövid perceket, de sok időt áldoznak az irodalom egyik-másik ágának művelésében? „Igen: vannak megyénkben többen, kik földrajz-történeti ágat kultiválnak, nem egy, ki gazdászatiakkal foglalkozik, s nem kevés, ki a szépirodalom terén igyekszik több-kevesebb szerencsével, sikerrel működni. Nem kihatóbb, egyöntetűbb lenne ezek működése egy társulat, egy morális testület aegise alatt? Bizonyára! Föl tehát igen tisztelt laptársaink! Indítsunk e tekintetben eszmecserét. Zászlóink alá szerezzünk híveket, s együttesen munkálkodva dolgozzunk szeretett megyénk jóléte emelésén.”
Margalits Ede egyik írásában – számos kortársának véleményével összhangban – kiemelte: a történettudomány „termékenységét” két tényező határozza meg: egyfelől a forrásadottság, az a nyilvánvaló összefüggés, hogy minél gazdagabb a forrásanyag, annál részletesebb kutatásra adódik lehetőség, illetve a forrásanyagot feldolgozni képes szakemberek, értelmiségiek száma. Fölismerte ezt vármegyénk több érdemes férfija, akik már évtizede ugyan, de elzárt magányukban foglalkoznak közösségünk történelmi múltjának írásos feldolgozásával.
